Vasárnap délelőtt Óváros, délután kettőkor temetés, este fél hétkor megilla-olvasás. Egy órára visszaérünk a szállodába, hogy a londoni unokatesóm a délelőtti gyalogtúra után át tudjon öltözni. Hét-nyolc perc sem telik el, és máris itt áll előttem és Rafi előtt a lobbiban fekete, testhez álló öltönyben és nyakkendőben, alatta fehér inggel, elegáns fekete cipőben. “Hűha” – a szám nyitva marad és elfelejtem becsukni. Majd a temetésen fogja a tesó észrevenni, hogy túlöltözött mindenkit, hiába, nem purim miatt gyűltünk össze. “A zsinagógában jó leszel miniszterelnöknek”, súgom neki oda, hogy megnyugodjon, mégsem öltözött fel hiába elegánsan.
Éva néni teste kiterítve fekszik a ravatalozó közepén, a fejétől másfél méterre álló szószéken a hetvenhárom éves fia beszél, majd a lánya és az unokája. “Anyu volt az utolsó mohikán” – mondja a fiú, miközben elnéz a gyászolók feje fölött. Valóban, Éva néni mindenkit előre engedett a halálba, körbenézek, és nem látok senkit, aki őt nemhogy fiatalkorában, de középkorúan, ötvenéves vonzó nőként is ismerte volna, a gyerekein kívül természetesen, dehát az nem számít. Az erős és szép Éva élete már régen feledésbe merült, talán attól a pillanattól kezdve, hogy nagymama lett, negyvenkilenc évvel ezelőtt. “Szafta”, nagymami, ahogy Nadav barátja szólít engem is az ovi utáni afterpartyn a játszótéren, illetve: “szafta sel Nadav”, hiszen kinek van rövid haja, ha nem a nagyiknak, ugye. Az anyukáknak mind hosszú hajuk van, még a kemoterápiára járó anyukának is az oviból, akinél negyven évesen, a harmadik terhessége alatt fedezték fel a mellrákot. Hosszú, csak nem igazi.
Egy cica és egy oroszlán között lépked a kis nindzsa a kardjával, a bohóc és a miniszterelnök mögöttük beszélgetnek. Jó kis csapat vagyunk Drorral, Nadavval, Talival és az uncsitesóval, aki a King James-Biblia Eszter-könyvének fordítását hozza magával. Rafi otthon maradt, mert nem kér a purimból többet, mint amennyit az iskolában már megkapott a múlt héten. A zsinagógában már alig van hely, a bársonylila színű kipás emberem háremnőnek öltözött, zseniális. Annyira alfa a csávó, hogy a női ruha alól is árad belőle a férfiasság, hát hiszen éppen ezért öltözhet be nőnek, a többi férfi elbújhat a szoknyája mögé. Tali kikészül a látványtól, de a Yellow Submarine dallamára énekelt kaddis után mégis rá tudom venni, hogy üljünk le a földre az első sorba, mert onnan jobban fogjuk hallani a bársonykipás nő megilla-olvasását, ami nem mindennapos élmény, valljuk be. Leülünk elöl, aztán Nadav nyűgösködni kezd, hogy mikor használhatja már a kereplőjét, amire az első két fejezet alatt hiába vár, aztán végre elhangzik a várva várt Hámán neve. Felzúdul a terem, kiabálunk, dobogunk, Nadav veszetten forgatja a kereplőjét, mostantól lehet bomolni, igaz szigorúan egyszerre a többiekkel, vezényszóra.
A hagyomány szerint Susán purimkor nem ülnek sivát, mi mégis ülünk, igaz, csak délutántól. Együtt a család, előkerülnek a fotóalbumok, egy korszak véget ért. A családnak egyelőre nincsen vége, hiszen a második generáció őrzi a lángot. Először látom nyitva a négyszobás Bet ha-keremi lakás nappalijának ablakát, hiába, már nincsen velünk, aki fázna bent a karosszékben. A kinti langyos szellő felszabadult nevetést és megkönnyebbült sóhajokat fúj be a szobába. A beszélgetésekből csak hangfoszlányok érnek el hozzám a szavak jelentése nélkül, én a halottal vagyok gondolatban, mert az élőkkel nem bírok együtt lenni.
Nincs ez másképp az irodában sem, ahová kedden már be kell mennem. Estére elkezd fájni a torkom, de nem engedek a fájásnak és mielőtt átadnám magamat a betegségnek, kigyógyítom magamat Aspirin C-vel. Az irodában végre az irataim csöndjében és Noámmal lehetek, igaz vele jobbára csak gondolatban, így megy ez. Aztán végre csütörtök lesz, ami az utolsó munkanap a héten. Korán reggel fújtatok felfelé a dombon a biciklimen, aztán robogok lefelé a másik oldalon, nagy levegővételekkel, hogy tartalékoljak az oxigénből az iroda pinceszintjén töltött órákra is.
Beérek a munkába, átöltözöm és teázás közben írok WhatsApp-üzenetet Noamnak, hogy a következő hét elején nem leszek bent, ezért ma szeretnék felkészülni a szerdai közös találkozónkra. Azonnal felhív és megígéri, hogy meg fog keresni egy rövid beszélgetésre, amint beér az autója levizsgáztatása után. És valóban, egy órával később itt áll előttem, laptoppal és egérrel a hóna alatt. A dolgozó ember szobra, aki jár és beszél is. Elpakolom az asztalról a dossziékat, hogy le tudja tenni a fekete laptopját a főnököm szürkéje mellé, amit én használok. Leül a jobb oldalamra, az ő képernyőjét nézzük mindketten. Noam beszél, én közben megfogom a laptopját és közelebb húzom magamhoz, ha őt nem is, legalább a gépét megfoghatom anélkül, hogy bajba keverném magunkat. Túl kicsik ezek az excel-rubrikák, lehet, hogy multifokális szemüveget kéne csináltatnom? Nem akarok erre gondolni, hiszen fiatal vagyok és kicsit még szép is – gondolom, aztán elfelejtem.
Már eltelt tíz perc és Noam még mindig itt van, ez meg hogy lehet, nem lesz ennek jó vége. Le kellene ülepednie bennem a beszélgetésnek, de nem tud, mert még mindig tart, ezért egyelőre a felszínen úszkálok és közben a kezemet összekulcsolom a tarkómon, amit csak akkor szoktam csinálni, amikor egyedül vagyok. Egy pillanat múlva észreveszem magamat, gyorsan leeresztem a karomat és megkeresem a visszavezető utat Noamhoz, aki semmitől sem zavartatva magát tisztességesen a word-dokumentum gondolatmenetéhez igazodva éppen felolvassa a korábbi, hármasban tartott megbeszélés összefoglalóját. Néha megáll a szövegben és rámnéz, sőt, kérdez is, hogy én mit szólok mindehhez, most kéne okosnak lenni a szépség mellé, de nem megy. Kiszáradt a szám és a tartalékolt levegőm is elfogyott réges-régen. Nagyot nyelek, amit sajnos Noam is észrevesz. Kinézek balra és elfog a vágy, hogy kilépjek a helyzetből és itt hagyjam ezt az embert, akitől Isten látja lelkemet, nem akarok semmit, csak látni őt, vagy talán még azt sem. Majd végre megszán, “yallah” – mondja, feláll, veszi a laptopját és elmegy. A kezembe temetem az arcomat.
