A testünk érzi. Pontosan érzi. Mindenhova követi, benne van, fáj, ezzel él.
Mi az „ezzel”? Egyfajta homályos érzés, nem mindig leírható, hogy katasztrófa közeleg. Katasztrófa. A fej azt mondja a testnek, hogy a katasztrófa már megtörtént október 7-én, de a test másképp érzi. Tudja, hogy katasztrófa történt, borzalom történt, de azt is érzi, hogy „a” katasztrófa még nem történt meg. És hogy meg fog történni. És hogy egyenesen arra tartunk. Mintha nem lenne menekvés előle. Mint a balsors.
A tüntetések, a nagygyűlések, a fáklyák, a kiabálás, a vízágyúk, a rendőrség, a Shin Bet, Netanjahu rezidenciája – mindezeket a test úgy éli meg, mint egy utolsó kísérletet egy pillanattal azelőtt, hogy már nem lehet megmenekülni. De a test már érzi, hogy nincs menekvés. Hogy valami már eldöntetett egy számára elérhetetlen szférában. Emiatt van a szorongás, a feszengés, a rémület, a kétségbeesés, a félelem.
Mintha már eljött volna a vég.
Talán Benjamin Netanjahu a mi büntetésünk. Büntetésünk egy régóta tartó bűnért. Sok-sok év arroganciája, önhittsége, a manipulálás, az önzőség.
Mert aki betolakszik a sorba a közértben, az ugyanolyan, mint akit nem érdekel a másik szenvedése. És a szerelő, aki átver, az pont olyan, mint aki elveszi a másik földjét. És aki adót csal, az átveri Joe Bident.
Ez az az ember, akit nem érdekel a másik. Az az ember, aki csak saját magára gondol. És mindenki más dögöljön meg.
És ezeknek Netanjahu a megtestesítője.
Talán Benjamin Netanjahu a mi büntetésünk, az autoimmun betegségünk. Azért kaptuk, hogy legyengítse az immunrendszerünket, mert az immunrendszerünk túl ellenálló volt. Immunis mások fájdalmára, mások szenvedésére, mások szorongására. Nem voltunk jók.
Szeretnénk megszabadulni tőle, de amíg meg nem szabadulunk ezektől a bennünk lévő elemektől – lehetséges ez egyáltalán? –, nem fogunk tudni megszabadulni tőle sem. És velünk marad. Követ, mint egy sötét árnyék. Örökké emlékeztet majd minket arra, mennyire elfásultunk, milyen részvéttelenek voltunk, mennyire befogtuk a szemünket, megkeményítettük a szívünket és az értelmünket – és hopp, elmentünk nyaralni egy kicsit „Görögbe”.
Szinte mindenhol, szinte minden beszélgetésben hallok olyan felhangokat, melyeket elvileg nem szabad kimondani. Az emberek kimondják, majd kínosan vihognak: „Remélem, senki sem figyel, mert még letartóztatnak.”
De szinte mindenhol, szinte minden beszélgetésben elhangzik ez. Igen, igen, idáig jutottunk.
Yair Netanjahut úgy kell érteni, mint akinek nem sikerült megtennie azt, amit a pszichológiában apagyilkosságnak neveznek. Ezért, amikor azt írja, hogy „az erőszakos fáklyás felvonulások a nácik ismertetőjegye”, ezt nem szó szerint kell érteni, mert az hiba lenne. Bizonyos értelemben, amikor borzasztó és vérlázító dolgokat mond, az apja helyett mondja ki azt, amit nem szabad, és mégis kimondják.
Itt van, amit nem szabad kimondani, és mégis kimondják (Yair Netanjahu idézet, folytatás): „Hogyan lehet meggyilkolni egy miniszterelnököt? A Shin Bet befogja a szemét. Nincs pénzbírság, letartóztatás, egyetlen vádemelés sem, és a garázdálkodó anarchistáknak, akik nagyrészt nyuggerek, már csak a piszkos munka marad.”
Ez figyelmeztetésként is olvasható. Vagy máshogy.
Nézzük csak, mit jósolt Sara Netanjahu 2002-ben, 22 évvel ezelőtt, egy Likud aktivistával folytatott beszélgetés során. A következőket:
„Amikor rivalizálás és politikai konfliktus folyik, egy dolgot nem értenek meg: hogy ég az ország, hogy terrortámadások vannak, hogy a politikai konfliktusokon túl egyetlen ember van, aki megmentheti ezt az országot. És amikor a Likud párttagok ilyen-olyan érveit hallom, azt mondom: A fenébe is, ha ez érdekli őket, menjenek a fenébe. Bibi egy olyan vezető, aki túlnő ezen az egész országon, ő egy nemzeti szintű vezető. Ebben az országban mindenki lemészárolva és elégetve akarja végezni? Yalla, minek tépi akkor magát (Bibi). Elmegyünk külföldre. Az ország meg égjen el. Ez az ország nem éli túl Bibi nélkül. Itt mindenkit le fognak mészárolni.”
Más szóval: Ha és aki nem akarja Bibit, az nem fogja túlélni. Ha nem akarjátok Bibit, terrortámadásokban, mészárlásban, elégetésben, kínzásban lesz részetek.
Mi pedig nem akarjuk Bibit.
És Sarának igaza van, minden felégetve. Nemsokára végünk.
A fentieket még Mohammad Reza Zahedi, a szíriai és libanoni Quds-erők parancsnokának likvidálása előtt írtam. Évekig azt sem tudtuk, ki ez, de ma már biztosak vagyunk benne, hogy nem volt más választásunk. Csak azért fontos ugye, mert az irániak bosszút ígérnek. Mert a merénylet óta teljes készenlétben élünk. Rakétatámadás, terrortámadás, általános fenyegetés, bármi is lesz a forgatókönyv, borzasztó.
Megoldások: generátorvásárlás drága pénzért, menekülés Görögországba jó drágán, tudatalattiba tuszkolás borzasztó áron (aki mindezeket nem engedheti meg magának: három napi vízkészlet felhalmozása a védett betonszobában).
Igen, a test érzi. Érezni, hogy jön. Érezni a katasztrófát.
Talán már itt is van.
Gyermekem, mit is mondhatnék, nem vagyok büszke rá, de úgy tűnik, ilyen az élet. Az ész azt mondja, hogy menjünk innen, meneküljünk erről a beteg helyről, mert itt nincs feltámadás, nincs remény, itt nincs jövő és nincs mód a normális és az őrült megbékélésére (ilyenek az őrültek, egyszerűen nem normálisak).
De a test még nem enged. Nehézkes, ügyetlen, zavart, lusta, a rutin, a megszokások rabja, a lehetőség, hogy talán, ki tudja…, vannak meglepetések az életben. Igen, a test néha nem hiszi el, amit saját maga sugároz.
Nyilván így van ez a tragédiákkal is. Addig nem történnek meg, amíg meg nem történnek.
Alon Idan írása a Haaretz-ben. Fordította Politzer Maymon Krisztina.
Címkép: Tüntetés az elraboltak visszatéréséért, ezen a héten Jeruzsálemben – Fotó: Olivier Fitoussi
