Hétfőn Bajit Vaganban, a bántalmazott lányok menhelyén tartok órát. A jeruzsálemi ultraortodox városrész szélén lévő háromszintes házba zsilipkapun keresztül kell bemenni. Csöngetek, de másodszor sem nyitnak ajtót. Felhívom Sarát, a nevelőnőt, aki végül átenged a zsilipen. “Gyere, megmutatom, hol lesztek” – mondja, a szűk folyosón követem őt, majd le a lépcsőkön. Minden emeleten újabb kulcsra zárt ajtó, amit Sara nyit és zár. “Ez a legnagyobb szobánk, jó lesz?” Szemre nem lehet több tizenkét-tizenhárom négyzetméternél a helyiség, közepén oszlop, a falak mellett asztalok és székek. Sara mosolyogva néz, mit szólok, de nehéz megszólalnom. Azonnal látom, hogy a szoba nem alkalmas arra, hogy megmozgassam benne a lányokat, pedig ezért jöttem. “Toljuk a falhoz az összes bútort, hogy több legyen a hely. Jövő héttől kint leszünk az udvaron” – bököm ki végre, nem ez lesz az egyetlen kompromisszum, amit meg kell kötnöm magammal, hogy megmaradjak itt tanárnak.
A lányok lassan csorognak lefelé az emeletről, először messziről majd közelebbről méregetnek, a három éves Meir megkérdezi, hogy jöhet-e ő is az órára annak ellenére, hogy ő fiú. “Gyere, de azt kell csinálnod, amit én mondok” – mondom neki, pár perc múlva kiderül, hogy hiába. A lányok körben ülnek, 15 éves a legnagyobb közülük. Megmutatom nekik a dzsúdóruhát, amiben edzeni szoktam: “Ez a gi, ami japánul egyenruhát jelent” – mondom nekik. “Te japán vagy?” – a copfos, tízéves-forma lány szeméből látom, hogy nem gúnyolódik, tényleg szeretné tudni a választ. A lányok a “dzsúdó” és az “olimpia” szót sem ismerik, hát honnan tudnák, hogy néznek ki a japánok, ha nem néznek tévét és az internetet csak hírből ismerik. Leülök a sarkamra japán módra, a lányok inkább a törökülést választják, mert kényelmesebb. Első gyakorlatként megkérem őket, hogy ne beszéljenek tíz másodpercig, aztán belátom, hogy ez túl nagy kérés. Felállunk, nyújtunk, ami csöndes és meditatív tevékenység lenne, de nem itt, ahol nincsen csönd soha, mert a lelkekben viharok dúlnak. Az első páros gyakorlatnál derül ki, hogy a menhely szabályai szerint a lányok nem érhetnek egymáshoz. Létezik önvédelem érintés nélkül? “A jövő héten újra jövök” – válok el a lányoktól.
“Melamomin!” – kiabálja Nadav, aki elcsípte a nagytesót, ahogy beszedi a melatoninját este nyolckor, ezért ő is bejelentkezik gyógyszerosztásra. “Na még csak az kéne” – kapom fel Nadavot a konyha kövéről, “megyünk fürdeni” – mondom neki. Az alvást segítő hormon négy éves kortól adható, Nadav épp melatoninérett lett a múlt héten, de nem kell, hogy ez könnyelműségre csábítson. Ehelyett az óvónővel beszélek a héten, hogy ne altassák Nadavot az oviban délután, mert nem bírjuk vele a strapát este tizenegy óráig. Kedd óta Nadav virul, mert végre nem kell aludni mennie az oviban, amit utál, mert fél, hogy lemarad valamiről, ha a Föld nélküle forog tovább egy rövid órára. Nadav nem akarja elereszteni az öntudatát, nehogy amíg ő alszik, új barátságok szövődjenek a nem alvó gyerekek között, vagy elinduljon egy olyan történet, amelynek ő nem részese. A nem alvástól viszont Nadav estére kezelhetetlenné válik, kifordul magából, üvölt, aztán szép lassan álomba sírja magát.
“Megyünk a házba?” – kérdi Rafi magyarul az iskolánál, vagyis azt szeretné tudni, hogy hazamegyünk-e. Ház és otthon héberül: bajit, ez zavarja meg. Nekünk van otthonunk, nem úgy, mint a lányoknak Bajit Vaganban. A bérleti szerződésünk április elsejével lejárt, de a tulaj nem jelentkezett, elfelejtették a dátumot. Még szerencse, hogy Dror rajta tartja a kezét a dolgokon: kijavítja a tavalyi szerződés utolsó lapján a dátumot, kinyomtatja és lefényképezi, majd feltölti a városháza honlapjára a parkolási engedély meghosszabbításához. “Gyorsabb így, mint a tulajra várni.” Három éve percre pontosan fizetjük a lakbért, ha nem hosszabbítanának, már tudnánk róla. A háború miatt az emeletráépítés is kitolódott a közeli jövőből a távoli jövőbe és még tovább. Addig pedig ideiglenesen ebben a harmadik emeleti lakásban élünk, amíg el nem bontják a tetőt a fejünk fölül, illetve amíg a városrészünk lakhatatlanná nem válik az Emek Refaimra tervezett villamosvonal építkezése miatt, ami idén vagy jövőre fog elkezdődni. Esetleg két év múlva. Izraelben nincsen állandóbb az ideiglenesnél, a “holnap” a “soha” szinonimája legtöbbször, igaz, nem mindig, de ahhoz ide kell születni, hogy holnap és holnap között különbséget tudjunk tenni, az európai ütemérzék ehhez kevés.
Szerdán reggel Noam hív a délutáni találkozónk előtt. Bedugom a fülhallgatót a fülembe, hogy minden szavát értsem, igaz, már kevésbé hadar, amikor velem beszél. Beleszól a telefonba, köhécsel, szevasz-tavasz, mizujs, minden rendben, mondjuk egyszerre, még egy köhögés a fülembe. Neki nehéz, nekem könnyű, úgy látszik, ha csak a hangját hallom és nem látom őt közben, összeszedettebb vagyok. Két perc alatt a beszélgetés végére érünk, most kéne elköszönni, de Noam kivár, egyre hosszabb a csönd, így hát átveszem a kezdeményezést. “Noam, ha már beszélünk, akkor lenne még valami”, “Igen”, “Csütörtökön azt mondtad, rövid időre jössz, mégis fél órás volt a beszélgetésünk. Nem voltam felkészülve erre,” “Igazad van”, “Tudok veled hosszan is beszélni, csak szólj előre. Nem tudtam koncentrálni.” “Észrevettem.” Majd újra: “At codeket”, igazad van. Elköszönünk egymástól, kinyomom a telefont. Megveregethetem a vállamat, sikerült határt szabnom és kiállnom magamért. Azonban fél percig sem tart az örömöm, mert megértem, amit tudtam korábban is, csak szemet hunytam fölötte: Noam érez engem, jobban, mint a többi férfi az életemben, jobban, mint Joel, a küzdőtárs, jobban, mint a barátaim, Gilad és Nir. És jobban, mint Dror, életem társa. Nagyobb a baj, mint gondoltam.
