Marton Ernő (1896–1960)

Marton Ernő az erdélyi cionista mozgalom meghatározó alakja, legfontosabbak a zsidó nemzeti ideológia alapjaival és politikai kereteivel foglalkozó munkái, de szervezői, politikai tevékenysége sem merült feledésbe. Marton mindenekelőtt újságíró volt, haláláig az Új Kelet című, Kolozsváron, majd Izraelben megjelenő cionista napilap főszerkesztője. Részt vett az alapításában, a lap szinte valamennyi korszakában ő töltötte be a főszerkesztői tisztséget, az újságban közreadott vezércikkei határozták meg az erdélyi zsidó közéletet.

Marton Ernő rabbicsaládban született Dicsőszentmártonban. Apja a dicsőszentmártoni ortodox hitközség rabbija, anyja híres rabbik leszármazottja volt. Neveltetéséből fakadt, hogy benne élt a zsidó kultúra és vallás iránti tisztelet. A helyi polgári iskola elvégzése után apja jesivába küldte. Vallási tanulmányait Nyitrán kezdte meg, ahol csak egy évig maradt, onnan a szombathelyi jesivába került. Apja halála után rövid időre ellátta a város hitközségében a papi teendőket, de vallási tanulmányait nem folytatta. Az irodalom és írás iránti szenvedélye már ekkor minden vágynál erősebben élt benne, világi pályán szeretett volna működni. Letette az érettségi vizsgát, és beiratkozott a jogi egyetemre. Budapestre, később Kolozsvárra utazott a szigorlatokra. Közben a dicsőszentmártoni újságoknak kezdett riportokat, elemzéseket írni. Rövidesen már az egyik helyi lap felelős szerkesztőjeként dolgozott. Marton hamar megtalálta helyét a kisváros közéletében és a helyi politikában, 1917-ben az új főispán, Gyárfás Elemér titkáraként alkalmazta. Megismerkedett a cionizmus eszméjével, és elkötelezett hívévé vált. Ideológiai elkötelezettségének és újságírói tapasztalatának köszönhető, hogy az 1918-ban induló Új Kelet cionista heti-, majd napilap főszerkesztője lett. Ezzel párhuzamosan több pozíciót is betöltött a kibontakozó erdélyi cionista mozgalomban. Főként az erdélyi zsidók képviseletére létrejött Zsidó Pártban tevékenykedett. 1930-ban a Zsidó Párt színeiben Kolozsvár alpolgármestere, 1931 és 1933 között parlamenti képviselője lett. Az erdélyi zsidóság körében ismert és megbecsült személy volt.

1940-ben, a második bécsi döntés után az Új Keletet a magyar hatóságok betiltották, ezért Martont főleg a cionista szervezetekben végzett munkái és tudományos-publicisztikai tevékenysége kötötte le. Ekkor írta fő művét A magyar zsidóság családfája címmel, amelyben vázolja a zsidók Magyarországra való bevándorlásának folyamatát és főbb jellegzetességeit. 1944-ben, a gettósítások kezdetekor Észak-Erdélyből Romániába szökött, ahol közreműködött az erdélyi zsidóság mentési kísérleteiben. Bukarestben Marton több menekültügyi szervezetnek lett a vezetője, a menekültek elhelyezésével, ellátásával és az alijára készülők útjának megszervezésével foglalkozott.

Marton Ernő irányította az Észak-erdélyi Kuratóriumot, a bukaresti zsidó vezetőkkel együtt 1944 októberétől közösen igyekeztek nyomást gyakorolni a román kormányra, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt és a semleges államok közvetítésével vegye fel a kapcsolatot a német és a magyar kormánnyal, és mentsék meg a még megmaradt észak-erdélyi zsidókat. A kuratórium memorandumokat küldött a vöröskereszthez, a bukaresti Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz, a nemzetközi zsidó szervezetekhez, a szovjet, amerikai és brit kormányhoz is. A zsidókat érő atrocitásokat és a deportálások körülményeit ecsetelték, és kérték közbelépésüket. A memorandumokra válaszolt az amerikai és a brit kormány, és további információkat kértek Martonéktól a deportálásokról és az 1944 őszén Észak-Erdélyben tartózkodó zsidókról. Marton több nemzetközi zsidó szervezet képviselőjeként egy delegáció élén körüljárta Észak-Erdélyt, felmérte a zsidókat érő pusztítást, az áldozatok számát és a túlélők helyzetét.

A háború után 1946-ban az Egyesült Államok kezdeményezésére létrehoztak egy angol–amerikai vegyes bizottságot, amelynek Palesztina sorsáról kellett nyilatkoznia. Az amerikai és brit küldöttekből összeállított bizottság feladata az volt, hogy megvizsgálja az arab és zsidó nemzeti törekvéseket, a holokauszt utáni zsidóság helyzetét, és egy jelentésben foglalja össze a helyzet rendezésére vonatkozó javaslatokat.

A bizottság tagjai többek között holokauszttúlélőkkel készítettek interjúkat, európai és palesztinai helyszíneken jártak. A Jewish Agency és a Zsidó Világkongresszus a Román Vöröskereszt akkori elnökeként tevékenykedő Martont bízta meg, hogy tájékoztassa a bizottságot a kelet-európai zsidók helyzetéről. Martonnak tanúvallomásával a testület több tagját is sikerült meggyőznie a zsidó érdekek támogatásáról. Leginkább Richard Crossmanra, a brit Munkáspárt tagjára tett mély benyomást, aki a meghallgatás után megváltoztatta arab érdekeket támogató és cionizmusellenes nézeteit.

Marton Bécsben, az amerikai főparancsnokságon tette meg tanúvallomását a magyarországi és a romániai zsidóság helyzetéről. A bizottság kérdések özönét zúdította Martonra, főleg Richard Crossman és a bizottság elnöke, valamint Joseph Hutcheson amerikai szövetségi bíró érdeklődött a részletek iránt. A meghallgatás után mindketten elismerően nyilatkoztak az erdélyi zsidó vezető előadásáról. Hutcheson kiemelte, hogy bár Martont cionistaként ismerték, meglepetésére előadása tényszerű és objektív maradt. Crossmant nagyon felkavarta és elgondolkodtatta Marton beszámolója, így újabb találkozót kért tőle. A személyes megbeszélésre az angol megszálló csapatok főhadiszállásán, a bécsi Sacher Hotelban került sor.

Martonnak már a meghallgatáson ismerős volt Crossman neve, de csak a vele folytatott személyes beszélgetésnél jött rá, hogy Crossman volt a háború alatt a londoni rádió német nyelvű, náciellenes propagandacsoportjának bemondója és szerkesztője. Marton, ahogy az európai zsidók közül sokan, ezt az adást hallgatta a háború alatt. Az emlékek hatására köszönetet mondott Crossmannak, megnyilatkozásai egy kis reményt, egy kis vigaszt nyújtottak a borzalmas időkben. Crossman elmondta, hogy akkoriban ő maga sem ismerte az európai zsidóság sorsának részleteit, csak akkor szembesült ezzel, amikor a brit tisztek között elsőként lépett be Dachauba, a felszabadított koncentrációs táborba.

A bizottság olyan fontosnak találta Marton beszámolóját, hogy Hutcheson kérésére Martonnak írásban is be kellett nyújtania mindazt, amit szóban elmondott. Marton a kilencvenkét oldalas jelentést egész éjjel németül diktálta két gépírónőnek. A beszámolót Crossman fordította le németről angolra, és a szövegből sok minden bekerült a bizottság végső jelentésébe. Marton fő állítása az volt, hogy az európai zsidóság maradéka a jövőben nem lesz életképes, sőt máris a hanyatlás olyan társadalmi jeleit mutatja, amelyek semmi reményt nem nyújtanak arra, hogy ismét életerős közösségé váljék. Egyetlen lehetőség – érvelt Marton –, hogy a túlélőket Erec-Izraelben gyűjtsék össze, mert csak ott lesznek képesek erőre kapni. A beszámoló és a Martonnal folytatott személyes beszélgetés meggyőzte Crossmant. Mivel a bizottság javaslatát egyik fél sem fogadta el, ezért a döntést később az ENSZ hatáskörébe utalták. Crossman a Martonnal és más cionista vezetőkkel történt találkozása után a cionista eszme mellé állt, és agitált a felosztási terv mellett.

A meghallgatás évében, 1946-ban Marton feleségével, Marton Gizellával és fiával, Mihállyal (Michael) alijázott.

Annak ellenére, hogy vallási tanulmányai alatt megismerkedett a héber nyelvvel, a modern nyelvet ötvenévesen kezdte elsajátítani. Izrael Állam alapítása után, 1948-ban újraindította az Új Keletet, haláláig főszerkesztője maradt. A Klálcionista Párt és a cionista szervezetek vezető tagjaként részt vett az ország politikai életében, de aktív politikai feladatkört tudatosan nem vállalt. 1948-ban Mose Saret akkori külügyminiszter felajánlotta Martonnak a svédországi nagyköveti tisztséget, de gyenge egészségi állapotára és az újságalapítási terveire hivatkozva Marton elutasította a felkérést.

A magyar nyelvterületről érkező alijázók érdekeit azonban kitartóan és fáradhatatlanul képviselte. Az ötvenes évek elején a magyar jisuv egyes tagjai sérelmezték, hogy az izraeli politikai elit nem tekint a neki járó elismeréssel a csoport tagjaira. Hangoztatták, hogy a magyar jisuvnak nem jut az a hely az izraeli közéletben, amely számánál, képességénél és múltjánál fogva megilletné. Marton Ernő több esetben felhívta a közösség figyelmét, hogy a többi csoportnál később érkeztek Erecbe, szervezettségük is erőtlenebb. Állította, hogy nem diszkrimináció, hanem társadalmi és történelmi tényezők határozták meg a csoport helyét a nagyobb közösségben. A hátrányok felszámolására egy olyan egységes szervezet megalakítását javasolta, amelyhez a csoport minden tagja politikai, ideológiai, vallási nézetétől függetlenül csatlakozhat. Ezt a feladatot a magyarországi olék (HOH) központi szervezete látta el. Marton a központ első elnökeként olyan programok elindítását sürgette, amelyek során a közösség tagjai elsajátíthatják a héber nyelvet, lakáshoz juthatnak, és magyar, illetve héber nyelvű kulturális programokon vehetnek részt. Másik fontos kezdeményezése a Magyar Zsidók Világszövetsége volt, amely a világon bárhol élő, magyarul beszélő zsidókat képviselte. Marton véleménye szerint azért volt szükség ezekre a szervezetekre, mert a magyar nyelvterületről alijázók csak összefogva képesek a zsidó nemzeti megújulásra. Marton azt vallotta, hogy egy nemzet csak akkor lehet sikeres, ha tisztában van múltjával és gyökereivel. Ennek tudatában támogatta, sőt kezdeményezője volt a magyarországi zsidó múlt feltárását szorgalmazó terveknek, egy magyar–zsidó múzeum vagy történészbizottság felállításának.

Az izraeli magyar anyanyelvűek Martonra a segítőkész és gondoskodó, közösségét egyben tartó vezetőként emlékeznek, akihez mindig fordulhattak segítségért vagy tanácsért. Marton az olék ügyes-bajos dolgai kapcsán levelek tömkelegét írta a kormánynak, a Szochnutnak, a városházának, a vezető beosztásban dolgozó illetékeseknek, vagy maga indult útnak, hogy személyesen járjon utána egy-egy problémának. Hasonló megértéssel és támogatással képviselte az Új Kelet újságíróinak gondjait. Többször előfordult, hogy jó íráskészségű rendelkező fiataloknak ajánlott állást a lapnál, illetve riport vagy rovat írására buzdított. Az ötvenes években Marton Ernő tel-avivi lakásának nappalijában rendszeresen összegyűlt a szerkesztőség, a lappal kapcsolatos eszmecserék mellett közéleti témákról folytak az éjszakába nyúló viták.

Marton mindig gyenge alkatú, több mint húsz éven át beteges ember volt. Halálos szívinfarktusa mégis meglepetésként ért mindenkit. 1960. augusztus 28-án hunyt el az Új Kelet szerkesztőségében. Temetésén a magyar anyanyelvű közösségen kívül az izraeli állami intézmények is részt vettek: a Szochnut, a Klálcionista Párt, a kormány. Halálának első évfordulóján Mose Saret egykori külügyminiszter, Marton barátja emlékezett rá.

A magyar anyanyelvű közösség Marton emlékét egy emlékház felállításával kívánta megőrizni. Halála első évfordulóján jelentették be, hogy egy központi kulturális intézményt hoznak létre, amely megőrzi Marton Ernő életművét, és őrködik majd szellemi hagyatéka felett. A Marton-emlékházat Kfar-Glikson kibucba tervezték, a kibucot erdélyi magyar anyanyelvűek alapították a második világháború előtt. A tervek szerint az emlékház őrzi majd Marton nevét és hagyatékát, és a magyar anyanyelvűek közösségi házaként is működik: rendezvények, összejövetelek, megemlékezések helyszíne lesz. Az alapkőletétel már 1961-ben megtörtént, de az épületet csak 1964-ben adták át.

Marton Ernő emlékét tel-avivi, rehovoti, beer-sevai, jeruzsálemi utcák őrzik.

---

A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com