“Elkezdjük a peszahi takarítást, vagy idén inkább engedjük el?” – kérdem Drortól a hét elején. Felnézünk az égre, sehol semmi, csak a felhők, amelyekből ugyan hullanak hébe-hóba a rakéták északon, de mi nem ott élünk. Az ország közepén, a Merkazban béke van, és itt a jobbközépen, Jeruzsálemben is kitört a háború előtti csönd. Letting go izraeli módra: ha nem tehetünk semmit a békéért, akkor inkább koncentráljunk a közelgő ünnepre. De vajon érdemes-e nagytakarításba kezdeni a háború új fázisa elején, amikor az eddigi tébolyból szintet lépve mostantól Iránból várjuk a rakétákat? Hétfőn Bibi mondatától hangos a sajtó: “Egyetlen lépésre vagyunk a győzelemtől”, hát ez jó hosszú lépés lesz, igyunk rá.
Hordjuk a gyerekeket óvodába, iskolába, kapaszkodunk a mindennapokba és a kis életünkbe. A munkahelyre is be kell járni, mi hiába várjuk a válaszcsapást a damaszkuszi iráni követségi épület lebombázására, a munka nem vár. Kedden megállítom Ejjalt, a nagyhasú logisztikai főnököt az emeletünk folyosóján, hogy mutassa meg a zuhanyzót. Ejjal óvatosan végigmér a szemüvege mögül: “Szeretnél zuhanyozni?” “Majd csak nyáron, tudod, biciklivel járok munkába”. Mennyi baja van ennek a nőnek, gondolhatja magában, eddig fázott, most meg melege van. Azért megindul a hasa után a zuhanyozó felé, én utána. Pár lépés múlva már nyitja is a patio mellett három méterre lévő zuhanyozó alig észrevehető ajtaját. Körülnézünk bent is, tiszta és új minden, remélem, a vizet is bevezették. Éppen kinyitnám a csapot, de megcsörren a telefonom, a művelődési házból hívnak, hogy átbeszéljük, hányan jelentkeztek az órámra. Ott hagyom Ejjalt és a telefonommal a kezemben kiülök a patióban a zöld székek egyikére.
A patio üvegfalú udvaráról kétfelől az irodákat, szemből a konyhát látom a két nyolcszemélyes fehér asztallal, hátam mögött a folyosó. Visszaintegetek egy kollégának, aki meglát az üveg túloldaláról. Tíz gyerek iratkozott fel, hallom a telefonban, kezdődhet a következő öt alkalmas szemeszter. Elköszönök a művelődési ház szervezőjétől és a csicsergő madarakat hallgatom, igazi idill. Most lehetne kikapcsolni egy időre és ellopni az élettől azt a pár rövid pillanatot, amikor egyedül lehetek. Felnézek a kék égre, de ahelyett, hogy megnyugodnék, elfog valami rossz érzés. Újra az irodát nézem az üvegfalon keresztül, mitől szorongok, istenem, ki mondja meg. Nyílik az ajtó a hátam mögött, Noam lép ki az üvegfal ajtaja mögül, még nem látom, csak érzem. Megáll mellettem, majd leül velem szemben, jól áll neked a kék, mondom magamban, szép ez az ing, én is szeretnék ilyet hordani. Noam beszél és én nézem őt, de még mindig a madarakat hallom, aztán már őket sem. Összesűrűsödik a pillanat, ami azzal fenyeget, hogy sosem fog véget érni.
“Mi zavar?” – kérdezi Noam váratlanul, közben elnéz oldalra. Te. Ez a mondat is bennem marad a többi ezer ki nem mondott szóval együtt. “Ez egy másik beszélgetés témája lehetne” – kapok észbe, aztán javítok: “Nehéz nekem veled. De nem tudom, hogy beszéljek-e erről, talán helyesebb volna nem tenni, mit gondolsz?”. “Együtt dolgozunk, jobb, ha megbeszéljük. Akár most is.” Noam magabiztosan néz rám, egyenesen bele az arcomba, nem tágít. “Rendben, de most nem érek rá, várnak a másodikon. Beszéljünk peszah után”. Noamnak leszakad az arca, jaj, mit mondtam most és jóvá tudom-e tenni valaha. “Szia”. Felállok és otthagyom, nem tudok rajta segíteni, mert egyelőre magamon se tudok.
Másnap a jeruzsálemi pszichológusomra várok a hosszú folyosó végére kitett karosszékben és számolom a perceket egészig. A szobája a folyosó középtáján van, most vagyok nála másodszorra, mégis biztosan tudom, hogy a harmincas, szakállas férfi M-16-ossal a vállán tőle jön ki. A tartalékos katona ápolt szakálla zsidóbarna arcot keretez, amelyhez kialvatlan és fénytelen szemek tartoznak. Elsétál előttem anélkül, hogy rám nézne, mégis velem marad, mert perspektívába helyezi az életemet. A telefonomra nézek: még maradt három teljes percem, hogy átgondoljam, minek lehet az én életemben akkora súlya, mint amit ő hordoz a vállán. Aztán úgy ülök le a pszichológus szófájára a háborús veterán után, hogy nem találtam választ a kérdésre. Most fogom megérteni az életemet, ennél kevesebbért nem adok ki négyszáz sékelt. És valóban, a pszichológussal együtt felfejtjük a szétszakított életem szálait, és a remény is megmarad, hogy össze lehet majd őket fűzni újra.
Péntek van, a peszahi szünet előtti utolsó tanítási nap, Rafit várom az iskola mellett. Az iskola udvarán tankönyveket és irattartókat cipelő gyerekeket látok, mintha ma lenne a tanév utolsó napja. Mégsem boldog senki, hiszen a jövő héten nem a nyári szünet kezdődik, csak egy újabb háború. Kicsi háború nem háború, nekünk az oroszlán kell, mert mi nagykanállal habzsoljuk az életet. Az oktatási minisztérium utasítására fel kell készülni a szünet utáni távoktatásra, ezért kell hazavinni a tankönyveket. Iráni fenyegetés ide vagy oda, eddig nem féltem, mert nem értem rá, de most, ahogy meglátom a cipekedő gyerekeket, újra elfog a szorongás, aztán hátat fordítok neki. Inkább élvezzük a tavaszt, ami majd kifújja a pókhálókat és a hamecot a konyhából, a többi nem számít.
