A budapesti áprilisi éjszakából egészen másképp látszottak az iráni rakéták. Hosszú, félelmetes árnyékot vetettek a tavaszillatú városra. Apám búcsúztatása és a hamvainak elszórása közé esett, pont. Nem tudtam elaludni. Reggel négy körül egy mentő vijjogására ébredtem. Az első pár hang pont ugyanúgy sír, mint a ceva adom. Felültem az ágyban és gyorsan az ablakhoz siettem, hogy behúzzam a biztonsági rolót, amikor befújt a szél. Ahogy meglebbent a függöny, akkor tértem magamhoz. Nem Ramat Ganban vagyunk, hanem az Abonyi utcában, és nincs biztonsági roló, sőt itt iráni rakéták sincsenek. Mégsem tudtam örülni.
Nehéz Izraelben élni, de amikor baj van, akkor nagyon nehéz nem Izraelben lenni. És ez nem valami cionista hősködés. Inkább olyan, mint valami rossz, se vele–se nélküle házasság.
Az elmúlt hónap fullasztó volt. Nem csak a rendkívül forró és váratlan hamszin miatt. Apám egy budapesti kórházban oxigénre kötve várta, hogy eldőljön, az elmúlás vagy ő az erősebb. Már évek óta nem volt benne sok akarás a győzelemre, még ha mind tudjuk, csak átmeneti győzelem létezik. Az elmúlás a végén úgyis mindent visz. Most sem lett másképp.
ברוך דיין האמת
Próbálok a szépre emlékezni. Nem könnyű. Sok sebet ütött rajtam az elmúlt harminc évben. Halála nem hoz markáns változást az életemben; eddig sem hívott soha fel, és ezután sem fog.
Volt tizenegy néhány év, amikor akadtak persze vele csodálatos pillanatok is. Nem tudom, hova lett az az ember, akit babahajú apucinak hívtam. És nem tudom, hova lett az a kislány sem, aki babahajú apucinak hívta őt. Mind a kettő elveszett valahol útközben. Fényévnyi távolság került közénk, és már soha nem lesz kevesebb.
A búcsúztatót üresnek és közhelyesnek éltem meg. Kimerítő volt. Apám halálnak királynője, a felesége, igyekezett minden nap újabb leleményes, manipulatív gonoszsággal teljesebbé tennie a gyászt. Minden csak róla volt szabad hogy szóljon. Ma már látom, hogy apám nem rossz ember volt, hanem gyenge. Isten kiköpi a langyosakat. És ez rá teljesen igaz volt. Aki nem akar, annak soha nem fog sikerülni. Aki nem törekszik, csak kifogásokat keres, az nem jut sehova. Marad a langyos, megszokott mocsárban. Mint a béka, aki lassan fő meg.
A családi fotókat rendezgetem. Nagyanyám és soha nem ismert nagyapám egy vizes teknő két szélén ül, és fogja egymás kezét szerelmesen. Oli és Hanzi. Hanzi épp apám búcsúztatásának napján lett volna száz éves, de már ötven éve nincs velünk. Dédnagyszüleim a húszas éveikben, és 43-ban. Talán az utolsó fotó róluk, mielőtt odavesztek volna valahol az úton Auschwitz felé. A Blumenfeld üknagymama. Klein Miksa fotója és születési anyakönyvi kivonata. Egy levél a svédországi Tylbo-ből Lojszitól, az oroszlántól Hanzi nagypapa halálára. Félbeszakadt képeslap Tel-Avivból, a 30-as évek derekáról. Tele aggodalommal, gyertek, írja az olvashatatlan nevű távoli barát mielőtt Európában nagy lesz a baj…
Gyertek, mondják a budapesti barátok, mielőtt Izraelben nagy lesz a baj.
De hát már nagy a baj.
Mindig is az volt.
És ha menni kell, akkor vajon hova?
képipari szakmunkás, gasztrogeek, a diétázás fedett-pályás bajnoka, örök ulpanista, az Izraelinfo fotó- és gasztro rovatának vezetője, a Shomrim és a Haaretz fotóriportere
