Hősök és árulók kora – a Kasztner-per

A Kasztner-vonat

Dr. Kasztner Rezső (Rudolf Izrael) tehetséges és ambiciózus jogászként kezdte pályafutását Kolozsvárott. Az Új Kelet cionista napilap egyik alapítója és munkatársa, az erdélyi cionista mozgalom befolyásos képviselője volt, a román képviselőházban is töltött be tisztséget. Erdély Magyarországhoz csatolása után Budapestre költözött, ahol az 1943 elején alakult Budapesti Segélyező és Mentőbizottság ügyvezetőjeként jelentős részt vállalt a határon túlról bemenekülő zsidók bújtatásából és ellátásából, a határon túlról érkező információk továbbításából. 1944 nyarán Kasztner találkozott Adolf Eichmann-nal, aki német részről felelős volt a magyarországi zsidók deportálásáért. A németek hajlandónak mutatkoztak zsidók százezreit szabadon bocsátani bizonyos anyagi és diplomáciai előnyök fejében. Az Eichmann-nal, majd később Kurt Becherrel folyó alkudozások először a sikertelen „vért áruért” akcióhoz vezettek, de egy kisebb csoport kimentése később megvalósult: a nácikkal való találkozások során megállapodás született 1685 zsidó megmentéséről ezer dollár fejenkénti összegért. Mivel az utazók közül sokan nem tudtak előállítani ekkora összeget, Kasztner árverésre bocsátott 150 férőhelyet, amelyet azok fizettek ki, akiknek anyagi helyzetük ezt megengedte. A Kasztner által kiválasztott utasok között volt 40 rabbi, közismert cionisták, tudósok, művészek, de „egyszerű” emberek is, például lengyelországi zsidó árvák egy csoportja és más szlovákiai és lengyel menekültek. 972 nő, 712 férfi utas volt a vonaton (beleértve 252 gyermeket), a nagyon idősek száma 82 fő volt, a legfiatalabb pedig egy újszülött, aki az utazás negyedik napján a vagonban született meg. Ez volt az úgynevezett Kasztner-vonat, amely 1944. június végén elhagyta Magyarországot, 1685 utasa először Bergen-Belsenben egy elkülönített táborba került, majd két csoportban (augusztus, december) a semleges Svájcba távozhatott.

Kasztner közvetlen tárgyalásainak eredményeként további, körülbelül 15000 magyarországi zsidót Auschwitz helyett ausztriai munkatáborokba vittek „túszként”, ahol túlélték a vészkorszakot. Kasztner egyik fő tárgyalópartnere Kurt Becher SS-tiszt volt. Elítélői később azt állították, hogy egyezségre jutott Eichmann-nal: nem fogja figyelmeztetni a zsidó közösséget a rájuk leselkedő valódi veszélyre – vagyis hogy nem munkatáborokba, hanem megsemmisítőtáborokba viszik őket –, nehogy kockáztassa a tárgyalásokat a Kasztner-vonat utasainak ügyében. Tény, hogy sem Kasztner, sem a magyarországi Zsidó Tanács nem tette közzé teljes egészében a tudomására jutott információkat a holokauszt tényeiről, többek között elhallgatta az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyvet (Vrba–Wetzler-jelentés ).

1944. november 28-án soron következő tárgyalásai egyikére Kasztner Svájcba utazott (német útlevele volt), és többé nem is tért vissza Budapestre.

Kasztner a háború után – a zsidó világszervezetek tudtával – 1946-tól 1948-ig hat ízben tanúskodott Becher és azok mellett az SS-tisztviselők mellett, akik kapcsolatba kerültek a váltságdíj és a vonat ügyében tartott tárgyalásokkal. 1947-ben Kasztner családjával együtt Erec-Izraelbe érkezett.

A Kasztner-per

Kasztnerről nem neveztek el utcát Izraelben (Haifában egy park neve azok emlékét őrzi, akiket Kasztner megmentett), annak ellenére, hogy személyes közbenjárásának köszönhetően több zsidó életét mentette meg a holokauszt idején, mint Oscar Schindler vagy Raoul Wallenberg.

Mindez valószínűleg azért történhetett, mert 1953-ban az akkor még ismeretlen (egyébként magyarországi), rögeszmésen politikai témájú röpiratok gyártásával foglalkozó Malkiel Grünwald szórólapja véletlenül Kasztner közvetlen főnökének, dr. Dov Joszef kereskedelmi és iparügyi miniszternek a kezébe került. Az egyszerűen és kissé zagyván megfogalmazott szórólapon dr. Kasztnert, a kormányon levő Mapai párt vezető tisztségviselőjét, az Új Kelet című izraeli magyar napilap újságíróját és a közelgő parlamenti választások egyik esélyes jelöltjét, miniszteri szóvivőt azzal vádolták meg, hogy a náci megszállás alatt Magyarország legmagasabb rangú cionista vezetőjeként együttműködött a nácikkal, pénzért kimentette közvetlen családját, barátait és a tehetőseket a haláltáborból, ezért cserébe segítséget nyújtott a zsidók deportálásának és meggyilkolásának lefolytatásában, majd a nürnbergi perekben náci vádlottak javára vallott.

Mivel a Kasztner elleni vádak egy közhivatalnok, cionista vezető és a Mapai-kormány pártfogoltja ellen szóltak, főnökei megkövetelték tőle, hogy jelentse fel a rágalmazót, amit Kasztner meg is tett, és az izraeli főügyész 1953 novemberében vádiratot nyújtott be Grünwald ellen közhivatalnok megrágalmazásáért. Azonban a közvádas eljárás megindítása után nem sokkal a Grünwald-per Kasztner-perré változott, és ez a vádlott hihetetlenül tehetséges, politikai és ideológiai felfogásától is nagymértékben motivált ügyvédjének, Smuel Tamirnak köszönhető. Tamir, aki vállaltan jobboldali volt, és aktívan fellépett a baloldali Mapai-rezsim ellen, nem habozott kihasználni a bírósági eljárást arra, hogy az általa már eddig is széles körben képviselt nézetet bebizonyíthassa: a jisuv, a Szochnut és a Mapai párt vezetőit is felelősség terheli az európai zsidók meggyilkolásáért a holokauszt idején, többek között azért, mert együttműködtek Kasztnerrel, segítették akcióját, valamint a mandátumi brit parancsoksággal karöltve szándékosan eltitkolták a megsemmisítésről kapott híreket, és korlátozták a zsidók Erecbe menekítését.

Tamir zseniális védelmi stratégiája: a „való tényt közöltem” – vagyis az állítás igazságtartalmának bizonyítása olyan érvelés, amely hosszú és bonyolult bírósági eljáráshoz vezetett. Grünwald röpiratában öt fő vádpontot sorolt fel Kasztner ellen: a nürnbergi perben a náci bűnöző Kurt Becher javára tett tanúvallomást; a háború alatt együttműködött a nácikkal; eltitkolt olyan információkat, amelyek megmenthették volna a magyarországi zsidók életét; kollaborált a nácikkal zsidó pénzek eltulajdonításában; csak a hozzá közel állók, elsősorban Mapai-párttagok és szimpatizánsok életét mentette meg, miközben más zsidókat cserben hagyott.

A tárgyalás a jeruzsálemi megyei bíróság akkori szerény épületében kezdődött, de a per előrehaladtával ezrek akarták személyesen végighallgatni a tárgyalásokat – közöttük a teljes akkori izraeli politikai elit –, és a sajtó is óriási érdeklődést mutatott, így kénytelenek voltak áttenni a legfelsőbb bíróság épületének csarnokába.

A per során neves, magas tisztségeket betöltő tanúk vallottak Kasztner munkásságáról és hősiességéről – míg Tamir védőügyvéd a védelem részéről ismeretlen túlélők tucatjait hívta fel a tanúk padjára. Vallomásukból egyre inkább az az állítás kapott megerősítést, hogy ha ezek az egyszerű emberek, akik sorra részletesen elmesélték, hogyan hurcolták őket Auschwitzba, és veszítették el családjukat, tudtak volna a menekülés és az ellenállás lehetőségéről, az nem lett volna lehetetlen – és ezt csak azért nem kísérelték meg, mert nem tudták a teljes igazságot a nácik terveiről és az általuk végrehajtott népirtásról. Tamir minden egyes kérdésével rájátszott azon túlélők keserűségére, akik nem voltak Kasztner mentőakciójának részesei: „Mit tettél volna, ha tudtál volna Auschwitzról?” – tette fel a kérdést, és ők újra és újra megerősítették: ha tudták volna, mi vár rájuk és családjukra, nem szálltak volna fel a vagonokra. Tamirnak sikerült Kasztnert is „megtörnie”, aki egyre nehezebben tudta magát megvédeni azoktól a vádaktól, hogy elsősorban családja, barátai megmentése lebegett a szeme előtt – és hogy mindent megtett azért, hogy a nácik kedvében járjon megmentésükért. Ezt később a nürnbergi közbenjárása – amelynek köszönhetően az SS-es Bechert szabadon is engedték – is bizonyítani látszott. További tanúkkal Tamir magára a miniszterelnökre, Mose Saretre nézve is kompromittáló tanúvallomásokat nyújtott be, amelyek szerint a britekkel folytatott együttműködés és jó kapcsolat oltárán feláldozták az európai zsidók sorsát. A tárgyalás során a Kasztner-vonat egyetlen utasa sem volt hajlandó tanúskodni.

A Kasztner és egyben a cionista vezetés elleni vád lényege tehát az volt, hogy lett volna alternatíva, a zsidók más sorsot, lázadást vagy menekülést is választhattak volna, hősök és nem „vágóhídra hurcolt” áldozatok lehettek volna. Mindezeken túl – érvelt Tamir – nemcsak a diaszpóra zsidóságát árulták el, nemcsak a holokausztot hallgatták el, hanem „a józan eszüket elveszítve, a hatalomnak behódolva gyávaságból […] aktív cselekedettel is gátolták a mentés esélyeit”. Tamir utóbbi szavai például Szenes Hanna édesanyjának a tanúvallomására vonatkoznak, aki a vád tanújaként úgy vallott a perben, személyesen fordult Kasztnerhez és a Mentőbizottsághoz, hogy járjanak közbe lánya kiszabadításáért, de mindannyiszor elutasították. Mint ismeretes, Szenes Hanna nem tört meg a börtönben, és ezért kivégezték – de tudjuk, hogy valójában Szenes maga egyetlenegy életet sem mentett meg önfeláldozásával. Viszont Tamirnak sikerült Szenes partizántársát, Kasztner tanúját és a mindaddig Szeneshez hasonló hős ejtőernyősnek elismert Joel Palgit árulóvá degradálnia. Joel Palgi, aki szintén kolozsvári cionista volt, Erecbe alijázott, brit ejtőernyősként érkezett Magyarországra, és maga Kasztner adta ki a náciknak, hogy diplomatának álcázva magát tárgyalni próbáljon. Palgi el is ment az SS-főhadiszállásra, de végül a nácik bebörtönözték, és a kínzások során beismerő vallomást tett. Palgi később megszökött, és a háború végéig zsidók megmentéséért dolgozott.

„Ön idealista volt, aki elhagyta az országot, hogy zsidókat mentsen, szolgáljon a szövetségesek hadseregében, és kockáztassa életét. De ahogy megérkezett Budapestre, a helyzete súlyossá vált. Ön Kasztner befolyása alá került, és nyomására, valamint a körülmények nyomása alatt úgy döntött, együttműködik a Gestapóval, hogy mentse az életét” – vádolta meg Palgit Tamir védőügyvéd. Kihallgatásával befejeződött a bizonyítási szakasz, és a felek képviselői – Kasztner részéről az államügyész – foglalták össze az érveket. Az államügyész, Haim Cohen végszava szerint egyikünk sem – és így maga a bíróság sem – ítélheti meg azoknak a cselekedeteit, akik előtt a veszély és a pusztulás számunkra szinte elképzelhetetlen mélysége tátongott. Kitért nemcsak Kasztner, hanem a Mapai párt és a jisuv vezetésének védelmére is a második világháború idején. Itt érdemes megjegyezni, hogy Kasztner kivételével a per egyetlen kulcsfigurája sem volt holokauszttúlélő: a rágalmazó Grünwaldtól az ügyvédeken és az államügyészen, valamint a bírókon keresztül mindannyian Európában születtek, de a második világháború előtt érkeztek Erec-Izraelbe.

Tamir védőügyvéd ezután öt teljes napon keresztül szónokolt. Az általa felvázolt és bizonyítottnak tartott valóságban két fél állt szemben: az áruló, nácikkal tárgyaló és együttműködő Judenrat (Zsidó Tanács) Kasztnerrel és a Mapai párttal; és az ejtőernyősök, köztük Szenes Hanna, a hősiesség és az önfeláldozás szimbóluma, valamint a gettófelkelők – és nem Joel Palgi! E két fél között pedig zsidók tömegei, akik önként mentek a vágóhídra.

A bírónak kilenc hónapba telt az ítélet megfogalmazása, ezalatt parlamenti választásokat is tartottak – és bár Kasztnert először jelölte a pártja, később mégis felkérték, mondjon le a jelölésről, nehogy az ellenfél kihasználja a helyzetet, és rontsa a Mapai választási esélyeit.

1955. június 22-én Halevi bíró felolvasta az ítéletet. A rendőrség is felkészült az eseményre, különleges egységeket rendeltek ki a legfelsőbb bíróság épületének biztosítására, ahol a kihirdetés zajlott. A 207 oldalas ítélet felolvasása reggel nyolctól késő estig tartott, de már az első órákban egyértelmű volt, mi lesz a végeredmény: amikor a Kasztner-vonat érdekében folyt tárgyalásokat elemezte a döntés, elhangzott az ítélet máig ismert és idézett mondata, amely végül nemzedékek véleményét befolyásolja majd a Kasztner-ügy megítélésében, és valószínűleg Kasztner sorsát is megpecsételte: „Kasztnernek megadatott a lehetőség, hogy a közelgő holokauszt elől kimentsen 600 embert, de nem egyszerűen 600 embert, hanem azokat a lelkeket, akik számára fontosak voltak […], a családját, a barátait, a munkatársait. […] Amikor ezt az ajándékot elfogadta, Kasztner eladta a lelkét az ördögnek” – szólt az ítélet, és ez a narratíva mindörökre beleégett az izraeli köztudatba.

Halevi bíró döntése alapján Kasztner kollaborált a nácikkal, ezért személyesen felelős a magyarországi zsidók meggyilkolásáért. Kasztner egyezséget kötött a nácikkal – szólt az ítélet –, az egyezség kivitelezése céljából elhallgatta a zsidóság előtt álló veszélyt, és aktívan hátráltatta az ellenállást (lásd Palgi és Szenes meghiúsult akcióját). Mivel nem magánemberként, hanem közéleti személyiségként, „megbízottként” járt el, nem az általa kiválasztottak, hanem a teljes magyarországi zsidóság megmentése lett volna a feladata. Ezenkívül az ítélet megállapítja azt is, hogy kimentette az SS-es Bechert háborús felelőssége alól. Egyetlen pontban nem ítélte el Kasztnert: a zsidó vagyon elsajátításában. Az ítélet kihirdetése után Kasztner visszavonult, Izrael ötödik kormányfője, Mose Saret 1955. június 29-én lemondott tisztségéről. Lemondásának oka a Kasztner-per nyomán benyújtott bizalmatlansági indítvány volt. Új választást írtak ki, amelynek eredményeként a Mapai párt Izrael történetében először számtalan mandátumot vesztett a jobboldali Herut Párt javára.

Végső ítélet

1957. március 3-án este Kasztnert az Új Kelet szerkesztőségéből hazatérve, tel-avivi otthona előtt meglőtte egy fiatal kormányellenes aktivista, Zeev Eckstein. Egy héttel később Kasztner belehalt sérülésébe, így nem érhette meg, hogy tisztázhassa nevét, pedig addigra az állam fellebbezett az elsőfokú ítélet ellen.

Kevesebb mint egy évvel a gyilkosság után, 1958 januárjában az izraeli legfelsőbb bíróság öttagú tanácsa (3:2 arányban) felmentette Kasztnert, és úgy döntött, Grünwald valóban megrágalmazta őt. Az ítélet legfontosabb jogi újítása az volt, hogy az árulás fogalmát szubjektív oldalról, az elkövető szándékának tükrében vizsgálta: kizárólag az tekinthető árulónak – szólt az ítélet –, aki az ellenség javát szolgálja, és ezzel saját népének kárt okoz, tehát Kasztner nem volt áruló. A többségi ítéletet képviselő bíró, Shimon Agranat szerint:

Kasztner kötelessége a teljes magyarországi zsidóság megmentése volt, nem pedig egyenként mindenkié. Erkölcsi kötelessége a magyarországi zsidóság megmentése érdekében az volt, hogy minden lehetőt megtegyen, ami meglátása szerint […] a legnagyobb és legjobb eséllyel alkalmas e feladat megvalósítására. Ha cselekedeteit aszerint alakította, […] hogy ezt a kötelességét teljesítse, nem mondhatunk felette erkölcsi ítéletet pusztán azért, mert később kiderült, azok a deportálás és a pusztítás megkönnyítését eredményezték. Ebben az esetben legfeljebb annyit mondhatunk, hogy Kasztner sikertelenül teljesítette a rábízott közfeladatot, nem pedig azt, hogy megszegte a magyarországi zsidók iránti erkölcsi kötelezettségét.

Mishael Cheshin bíró szerint pedig:

[…] egy sikeres vezető ellentéte nem feltétlenül egy „áruló”, vagy aki „eladja a lelkét az ördögnek”, és „kollaborál a gyilkosokkal”. Vannak köztes esetek is: közepes színvonalú, sikertelen vagy rossz vezetők. És van olyan vezető is, akinek megkérdőjelezhető a moralitása. Mindazonáltal nem nevezhető ezért árulónak, nem ítélhető el kizárólag emiatt árulásért. Nincsen olyan jogszabály, sem helyi, sem nemzetközi, amely meghatározná, milyen kötelezettségei vannak egy vészhelyzetben cselekvő vezetőnek azok felé, akik követik őt, és akiket irányít. Nem létezik olyan törvény sem, amely büntetőjogi felelősséget ró arra, aki egy ilyen helyzetben nem cselekszik a felelős vezetőtől elvárható módon. (1999)

A másodfokú ítélettel jogi szempontból az ügy véget ért – ám annak morális megítélése, társadalmi vitája mindmáig nem fejeződött be. Ahogy azt Tamir a legfelsőbb bíróság előtt mondott beszédében az ítélet kihirdetése után összefoglalta:

A végső ítéletet – mindannyiunk számára – a nemzet fogja meghozni, a mi nemzedékünk alatt és az eljövendő generációk során. […] Egy büntetőügyben a többségi vélemény a döntő. A történelem megítélésében és a világról alkotott felfogások meghatározásában azonban nem a többségi vélemény a meghatározó, hanem a kisebbség véleménye az, ami a legtöbb esetben az emberiség krónikáját mozgásba hozza.

A magyarországi sajtóvisszhangból

A világháború utáni magyar sajtó is foglalkozott Kasztnerrel, majd a Kasztner-perrel. A háborút követő néhány demokratikus-optimista évben Zsolt Béla újságíró, a Haladás című lap szerkesztője, aki feleségével együtt a Kasztner-vonat utasa volt, csodálatát és háláját nem titkolva jellemzi cikkében (1948) Kasztnert: „a magyarországi zsidóság megmentéséért folytatott hősi küzdelméről e lap hasábjain sok szó esett – többek között a Haladás közölte magyarul először a világnyelveken most megjelenő memoárjait is.”

Egy évvel korábban a Haladás számolt be Nagy embervásár címen Kasztner akciójáról (a cikk sommásan „kísérletnek” nevezi):

Ez volt akkor a járható út. Helyessége és szükségessége egyetlen magyarországi zsidó vezető előtt sem volt vitás. A kétezer éves zsidóüldözések történetében nemegyszer fordult elő, hogy zsidó életeket pénzzel kellett megvásárolni. Ebben nem a zsidók és nem a pénz volt a bűnös. Más nemzetek kritikus időkben szintén gazdasági koncessziókkal vásárolták meg területi integritásukat.

1955-ben, a párt központi lapjában, a Szabad Népben Kovács Péter tollából közölt cikk más megközelítésben mutatja be Kasztnert – és a korszak politikai légkörének megfelelően Izrael Állam politikáját is:

A Kasztner-botrány jelentőségét és súlyosságát fokozzák Kasztner múltbeli és jelenlegi kapcsolatai és azok az események, amelyek a bíróság határozata óta bekövetkeztek. A magyarországi zsidó mentőakció annak idején anyagi és más természetű kapcsolatban állott a Jewish Agency (Zsidó Iroda) nemzetközi cionista szervezettel és ennek Palesztinában működő alcsoportjával. Ezt az alcsoportot a háború alatt Saret jelenlegi miniszterelnök vezette. Megdöbbentő – de nem érthetetlen – tehát, hogy a Mapai párt és maga a miniszterelnök mindent elkövetett az ügy eltussolására. […] A jelek szerint tehát az oly sok sebet feltépő s oly szennyes kapcsolatokat feltáró botrányt ugyanazok a körök akarják eltussolni és elkenni, amelyek néhány esztendővel ezelőtt Kasztnerrel egyetemben oly hangosan háborogtak afelett, hogy a népi demokrácia Magyarországa kísérletet tett a különböző cionista szervezetek háború alatti tevékenységének feltárására. […] A Kasztner-ügyet most beledobják majd az izraeli választási harc forgatagába. Bizonyos, hogy az elkenési kísérletek, a torzítások és mentőakciók sokasodni fognak. Ez a botrány azonban – amely maga is kifejezője egy mély válságnak – egyszersmind túl is nő annak keretein. Mély és súlyos figyelmeztetés ez: különböző „tiltakozó kórusok” megszólaltatása helyett egyes izraeli vezető körök jobban tették volna, ha a maguk háza táján söpörve felkutatják és megbélyegzik a hitleristák cionista bűnrészeseit.

Utóhang

A másodfokú ítélet után Joel Palgi újranyomatta a magyarországi mentőakcióról írt memoárját, és a Kasztnerről szóló fejezethez ezeket a gondolatokat fűzte hozzá:

Ha elmégy, és nem jössz vissza – hős leszel;
Ha elmégy, és visszajössz – elítélnek;
Ha lapulsz és nem cselekszel – ítélkezel.
De ennek a nemzetnek csak akkor van jövője, ha mindig lesznek olyanok, akik azt mondják: „Ki megy el, ha én nem?” És annak tudatában is elmennek, hogy ha majd visszatérnek – azok ítélkeznek felettük, akik nem mentek el.

Ez az idézet megrendítően összefoglalja, miért nem lehet konszenzus Kasztner és kora szereplőinek megítélésében. Kasztner Rezső ünnepelt hősként, zsidómentőként érkezett Izraelbe, árulóként halt meg. Egy olyan korban, amelyben Kasztner mentőakciója lezajlott, ki lehetett az igazi hős? Aki inkább a halált választotta, vagy aki élete kockáztatásával testvérei millióinak gyilkosaival tárgyalt, hogy akit csak lehet, megmentsen? Tamir védőügyvédnek sikerült nemcsak Kasztner, hanem a Szochnut, a háború alatt és közvetlenül utána Európában tevékenykedő cionista szervezetek és azok tagjai ellen is bírósági pert folytatni és ítéletet hozatni, amely egyben egy új politikai korszak kezdetét is elősegítette az izraeli belpolitikában. Újabb narratívákkal, amelyek másként határozzák meg a hősöket, az árulókat és az áldozatokat.

Napjainkig előkerülnek újabb dokumentumok a Kasztner-vonat utaslistájáról, túlélők szólalnak meg és gyűlnek össze évente a holokauszt emléknapján Kasztner egykori lakása előtt, és gyertyát gyújtanak emlékére. Ahogy a túlélők egyike megfogalmazta, számára Kasztner mindig hős marad:

Neki köszönhetjük az életünket. Ennyi. Amikor Kasztnert meggyilkolták, az apám sivát ült felette, szörnyű volt otthon a hangulat. Az ellene lefolytatott per egyszerűen rágalmazás volt. A mai napig vitatkoznak ezen. De amikor én elmondom, mi történt velem a holokauszt alatt, csak jót mondhatok róla. […] Mutassanak nekem még valakit, akinek elég bátorsága volt ahhoz, hogy Eichmann-nal vitázzon, és aki ennyi zsidó életét megmentette!

---

A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com