„Mondj még egy országot, ahol a vásárláskor ellenőrizni kell, hogy a vízforraló csatlakozódugóját be lehet-e dugni az aljzatba” – mondom Drornak egyik este, amikor végre hozzájutok, hogy kicsomagoljam a Talpiotban vásárolt vadiúj kumkumot. „Izraelben nem lehet semmit venni, felesleges pénzkidobás” – válaszolja Dror és már keresi is a gyufát, amivel meggyújtja a gázt, közben gyors mozdulattal kiveszi a pikszist a szekrényből és a vízsugár alá tartja. Azt bírom Drorban legjobban, hogy semmi se hozza ki a béketűréséből, igaz, ő nem tűr, ezt az igét nem is ismeri a szótára, inkább együtt vonul az árral, vagyis az izraeli létezéssel nulla éves kora óta. Nem passzol a dugó? Annyi baj legyen, veszünk átalakítót. „Visszaviszem ezt a szart a boltba és az eladó fejéhez vágom” – mondom erre, bár igaza van Drornak, semmi értelme. Legfeljebb felajánlaná az eladó, hogy válasszak másik terméket, aztán hülyének nézne, hogy nem tágítok és be akarom dugni az áramba a cuccot. Másnap reggel azért beteszem a vízforralót az autó csomagtartójába, mert nem tudok lemondani arról, hogy visszacseréljem. A kumkum mostantól velünk utazik mindenhova, tengerpartra, sivatagba, mint egy családtag, akitől hiába is akarnánk, nem tudunk megszabadulni. Talán majd kiteszem egy éjjel az utcára, legalább nem emlékeztet tovább a tehetetlen bénázásomra.
„Most értem be, ráérsz?” – kérdezem Noamtól hétfő reggel a telefonban. Előre megbeszélt hívás, everything is under control, mondanám magamban, ha amerikai volnék, pedig épp az ellenkezője igaz. Kihúzott háttal haladok lefelé a lépcsőn a föld alá az iroda mínusz második szintjére, ahol mi vakondokok élünk a parkoló autók fölött. Nem vétem el a lépcsőfokokat és a szavakat is megtalálom, kezdésnek nem rossz. „Gyere, az irodámban vagyok.” Fél emelet és két vasajtó választ el Noamtól, plusz egy kolléga, aki elém áll, hogy beszélgessen velem, de most nem érek rá sajnos, megbeszélésem van.
Noam az asztala mögött ülve vár rám, felnéz, amikor leülök vele szemben. Fél pillanattal később felállok, hogy becsukjam magam mögött az ajtót. Ő is éppen ezt akarta tenni, de megelőztem, egyszerre állunk fel, majd miután a felgyűlt feszültségem miatt hangosan becsapom az ajtót, egyszerre ülünk le. Ránézek, rám néz, nálam a labda, akkor kezdem is. „A jelenlétedben megmozdul bennem valami. Mozog valami, ami eddig el volt akadva, és olyan helyre visz, ahol nem akarok lenni”. Noam néz ki a fejéből, de nem lát. „Elmentem terápiába, hogy megértsem, mi történik velem. Ez olyan, mint egy találkozás, de nem közöttünk, hanem az én találkozásom saját magammal” – próbálom kitisztázni a helyzetet, ami ettől még jobban elbonyolódik. Lehet, hogy itt kéne abbahagynom? Most veszítem el ennek az embernek a jóindulatát, vagy éppen ellenkezőleg, most kötöm őt magamhoz, ami még rosszabb? „Terápiába? Én nem…” – mondaná, de most én beszélek. „Amikor a konyhában beszélgettünk pár hónapja, a beszélgetés végén megkérdezted, hogy zavart-e engem az az ember, aki a szomszéd asztalnál ült. Nem is vettem őt észre. Viszont te észrevetted, hogy zavarban vagyok, előbb, mint ahogy én felismertem volna ezt magamban.” „Emlékszem, szerelő lehetett, aki…” – Noam kapaszkodna a történetbe, de nem hagyom és visszarántom a mostba: „ráérezni valakire azt jelenti, hogy erőnk van fölötte”, tessék, kimondtam, aztán találja ki ő folytatást: az erőt érzem benne, ezért kell ő nekem, az erős férfi, aki ha tehetné, használná is az erejét.
Noam némán ül velem szemben, csak a Föld forog velünk tovább. „Nem tudom, te hogy látod, de én úgy érzem, hogy mi kapcsolódunk egymáshoz, ami jó dolog. A kapcsolódás egy-két éve megvan már és hosszú távra szól. Ami viszont rárakódott erre, a félelem és a stressz, az időben létezik csak, most van, de ahogy a múltban nem volt, a jövőben sem lesz” – mondom neki és visszapasszolom a labdát. „Ha bármi zavar, miközben beszélünk, szóljál nekem. Igen, van köztünk kapcsolódás, jól tudunk együtt dolgozni, értjük egymást” – válaszol Noam vérprofin, hát igen, ez itt egy munkahely, nincs itt semmi látnivaló. Hogy minden áldott nap néz engem messziről az üveg takarásából, amikor azt hiszi, hogy nem látom, hogy meg van neszülve tőlem mióta már és fel-le jár az ádámcsutkája, ha véletlenül találkozunk a folyosón és szigorúan munkaügyben váltunk két mondatot – nos, erről Noam nem beszél, hiszen talán nem is jut a tudata felszínéig a dolog. Így lehet ő a nőkkel, másokkal is, ami rendben van, csak engem fordított ki az ő nőknek szóló érdeklődése saját magamból, most megvan, csakis erről lehet szó. Noam nőnek nézett és ezért meg kell fizetnie, ha mással nem, azzal, hogy végig kell hallgatnia engem. Bár nem panaszkodhat, igazán rövidre fogtam, tíz perc és kint vagyok a szobából, nekem jobb lett, neki talán rosszabb, így megy ez. Fel kell nőni nőnek, köszi, Noam, hogy meghallgattál, folytathatjuk a közös munkát.
