Kevés vagyok én ide, gondolom hétfő délután Bajit va-ganban, az ultraortodox városrészben autózva. Leparkolok a kisközért mellett, ahonnan csak át kell sétálnom a zebrán az utca másik oldalára, de így is mindig megbámulnak az utcán a gyerekek, akikkel mindig találkozom ilyenkor, hiszen négy óra van, most jönnek ki az iskolából. A lányok menhelyére a légy sem jut be, hacsak nem csönget a kapuban. Engem ma váratlanul elsőre beengednek, így indulhatok felfelé az épület mellé épített vaslépcsőn a harmadikra. Itt is zárva az ajtó, amit a gondozónő, illetve inkább lány kulccsal nyit és zár. Kopogok, beenged. „Ma bent lesz az óra, rendben?” – kérdezi, „Fáztok?” – kérdezek vissza a lányok felé fordulva. Délelőtt esett az eső, el is áztam rendesen a biciklin a munkába tartva, mint télen egyszer sem. Viszont azóta kisütött a Nap, el is felejthetnénk azt a kis rossz időt, de a lányok másképp gondolják.
Az áporodott bűzhöz ételszag is társul, ami senkit sem zavar rajtam kívül. Miért nem szellőztetnek itt, kérdezem magamban, mi tartja vissza őket attól, hogy beengedjék a külvilágot? Erre nem nehéz felelni, jobb a kinti világot a sajátjuktól távol tartani, ezt tanulták az élettől eddig. A családjukból kiemelt lányoknak történetük van, ami a szemükbe és a mozgásukba van írva, a múltjuk mozgatja őket innen-oda és onnan-ide, a szófáról a szoba közepére, aztán újra a szófára.
A szoba, ami konyha, étkező és nappali együtt, semmilyen intenzív mozgásra nem ad elég teret. Ma nem csinálunk légzőgyakorlatokat, még csak az kéne. Inkább teniszlabdát dobálunk körbe, de sajnos az egyik lánynál mindig elakad a labda, pedig már dobnám a második, harmadik labdát is, hogy érdekesebb legyen a játék, ami segíthetne az összpontosításban. Ma nem fog, és ezt mindannyian érezzük. Örülök, hogy beáll az a lány is a körbe, aki eddig minden alkalommal csak messziről méregetett, akkor talán mégsem jöttem ma hiába. A lányok pörögnek, a négyéves kisfiú, Meir és ikertestvére, Simon hátulról támadnak rám, én vagyok a játékszerük, Meir a földön fekve kapaszkodik a lábamba. Felidézem magamban az érkezésemkor kapott ölelését és ráhagyom, hadd csimpaszkodjon, aztán hirtelen kis híján elveszítem az egyensúlyomat, ezért rászólok végre, hogy hagyjon békén.
Hazaérve már nincsen türelmem a saját gyerekeimhez, még szerencse, hogy képernyőzik mind a kettő, így lerogyhatok a teám mellé. Most megennék egy tábla csokoládét, ha lenne, de nincs, mert minden édesség eltűnik Dror és a gyerekek gyomrában egy perc alatt, ezért Dror inkább nem vesz édességet. Így viszont legtöbbször nincs mivel csillapítanom a cukorfüggő Nadav egy-egy cukoréhség-rohamát. Ha szilánt, datolyából készült mézet kínálok neki, felkiált: „íííjjjjja”, és a magyar „fúj”, a héber „fujja” és „ikhsz” keveredéséből létrejött indulatszó hangereje berezegteti a dobhártyámat. A szilán nyilván nem kell neki, hiszen ha szeretné, akkor már rég fölfalta volna. Így viszont megmarad nekem, nyomhatom a műanyagtubusból a datolyamézet a teámba szomorúan esténként, hogy megédesítsem, ami még megmaradt a napból.
Dror büszkén mutatja az átalakítót, amit ma vett Talpiotban és leteszi az asztalra. „Az eladó erősködött, hogy nem árul ilyesmit, de nem hagytam magam, és meggyőztem, hogy van átalakítója, csak meg kéne keresnie a boltban” – meséli Dror a napját, ami eredményesebben végződött, mint az enyém. A kumkum dugaszát benyomom az átalakítóba, azt meg az aljzatba, minden passzol, kész orgia a konyhában, váratlanul fölcsillan a remény egy jobb és értelmesebb életre.
Csütörtökön a függetlenség napi légi parádéra készülve beizzítják a vadászrepülőket, már azokat, amelyek Gáza helyett Jeruzsálem egén repkednek ide-oda. Az egyiknek ebédszünetben látom is a hasát, ahogy hasít az égen, miközben a hátára fordul. Ha vadászrepülő zaját hallom a fejem fölött, nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy engem akar lebombázni, ez még a transzgenerációs második világháborús trauma lehet, ki tudja. Fölnézek az égre, hiszen honnan máshonnan jönne a csoda, a fültépően erős hangcsíkot maga után húzó repzi, Izrael győzelmének fallikus szimbóluma. Nehéz átvedlenem izraelivé, akit büszkeség tölt el ilyenkor, hiszen győztünk, vagy izé, tuti győzni fogunk ebben a háborúban is, mint ahogy minden megelőző háborút is megnyertünk. Miénk az ország és a hatalom és a dicsőség, mindörökké, Ámen.
