Hétfőn erősebben megnyomom a biciklit, hogy időben odaérjek a Tzomet Oranim kereszteződéshez 11 órára a szirénára. Jom ha-zikkaron van, az emlékezés napja, Jeruzsálem félárbócon, a tanításnak 11.45-kor vége. Ma én szedem össze Rafit az iskolából, de addig még találkoznom kell a könyvelőmmel is, hozzá tartok éppen. A járdaszigeten szállok le a bicikliről, amikor megszólal a sziréna. Jobbról és balról is érkezik autó, de nem állnak meg, hanem egymás után behajtanak a kereszteződésbe. Hosszú ez a két perc, busz áll a zebrán, előtte három autó áll meg, a vezetők kiszállnak és némán állnak az autójuk mellett. Még két autó halad át a zöld lámpán a sziréna alatt, ők arabok. A zsidó-arab együttélés példáját látom meg ebben, ha nem lenne Jom ha-zikkaron és nem szólna a sziréna, nem tudnám, hogy a négy autó vezetője arab. Mi is Haifa vagyunk, lám-lám, egy zsidó, egy arab, fifty-fifty, csak éppen Jeruzsálemben az arabokat nem vesszük észre, így van beállítva a szemünk: arra fókuszál, amit ismer, ami megszokott, amitől nem fél.
Előttünk még egy hosszú délután és a másnapi Jom ha-atzmaut, amit ki kell húzni valahogyan a két ideges gyerekkel, a Természettudományi Múzeum mindig jó választás, Drornak bérlete is van oda. A Függetlenség napján elviszi Rafit és Nadavot, én pedig otthon maradok és megpróbálom kitalálni, hogy hogyan tovább. A Gan Sakerbe szeretnék eljutni végre, hogy fussak a futókörön, amiről régóta fantáziálok és a jövendő boldogságomat kötöm hozzá: ha itt futnék, talán minden megoldódna az életemben, és az adrenalinszintem az egekbe szökne, olyan magasságba, ahonnan le sem esne többé.
Kedden délután kiderül, hogy mindez illúzió. Az első lépés után érzem, hogy a futókör betonból van, épp csak lefestették pirosra, hogy pofás legyen. Rovom a köröket a betonon, tessék, most végre rájöttem, hogy mi a különbség a magyar és az izraeli élet között: a Ligetben térdkímélő, finom puha futókörön futhatok sík terepen, Izraelben viszont betonon küszködöm hegynek föl aztán le, hadd fájjon az a térd. Te vagy a buta, hogy beugrottál a piros színnek, mondom magamnak, minek jöttél ide. De ha már itt vagy, ne panaszkodj, hanem emeld a lábad tisztességesen, nem kell a falnak menni egy kis térdfájástól, legyél erős, fuss tovább a betonon és közben képzelj magadnak ruganyos talajt, élhető várost, szabadságot. A második kör után inkább a hol zöld, hol sárga füvön futok tovább, a futókörnél jobb, mert nem próbál becsapni.
Azt is biztosan képzelem csak, hogy Noam jön szembe velem a folyosón másnap reggel. Éppen beestem a munkába, reggel háromnegyed kilenc, még le se zuhanyoztam. Biciklisruhában vagyok és izzadok. A patio mellett állunk meg mindketten a folyosón, ez tényleg ő és ez tényleg én vagyok. “Jó reggelt!” “Hogy vagy?”, pipa, megvolt az első kör, egyelőre nincs baj. “Az ünnep előtt írtál levelet, nem válaszoltam” – folytatja Noam. “Milyen ünnep? Ah, a függetlenségi napra gondolsz” – végre leesik a tantusz, lassabb vagyok a szokásosnál, és nem jut eszembe héberül a szó, amit keresek, hát mondom angolul, végülis az anyanyelvi héberesek is állandóan angolt kevernek a beszédjükbe. “Észrevetted, hogy idén nem volt a szokásos switch az emlékezés napja után?” “Igazad van, szomorú volt idén az ünnep” – érkezik a megerősítés, hát ezt most megbeszéltük. Noam tekintete végigpásztáz rajtam a nyakamtól le a Naot-szandálomig majd vissza. A szandálból kikandikáló lábujjaimra gondolok, de nem nézek le rájuk, hogy megvannak-e még. Te meg mit nézel? – Ezt kéne az arcába vágni, esetleg le kéne nézni a cipőjére, az elhasznált farmerján és a rövid ujjú ingjén legeltetve a szememet, de nem teszem, sok más dologgal együtt, amit ezzel az emberrel csinálni kéne. “Nem kell válaszolnod a levélre” – mondom még azért, de rögtön meg is bánom. Mi ez a megalázkodó hangvétel, nem vagyok jó debattőr, ez megint kiderült, majd rághatom a fejemet már megint, hogy megtörtént-e valóban az, amire visszaemlékszem, illetve, hogy így történt-e meg vagy én színeztem ki a valóságot. Megkérdezni nincsen kitől.
Este Drornak mesélem, hogy megint nőnek néztek és ez mennyire rosszul esik. Nem esik hasra finoman szólva, viszont elmeséli, hogy előző pénteken véletlenül találkozott a volt kolléganőjével az Ein Lavan forrásnál és együtt fürödtek. A poliamor nőci eléggé bele volt zúgva tavaly Drorba, de nem izgultam emiatt, főleg, hogy a poliamoria a jeruzsálemi kontextusban leginkább azt jelenti, hogy párkapcsolatban élő emberek gondolatban nem a párjukkal szexelnek. “Hihetetlen, hogy te nem fantáziálsz másokról, viszont cserébe megvalósítod az én fantáziámat” – mondom Drornak, Joelra, az edzőtársra utalva, akit nagyon-nagyon sokszor elképzeltem, ahogy velem úszik az Ein Hanija forrás négy-öt méteres hosszú medencéjében, dehát ez a fantázia is a múlté már, ahogyan a Joellal való kapcsolatom is. “Túl sokat gondolsz a fiúkra, ahelyett, hogy cselekednél” – zárja le a beszélgetést Dror, “jó neked itt Jeruzsálemben, ahol nem vesz észre senki, ha meg valaki mégis, számonkéred rajta”, nahát, Dror, kitaláltad a féltve őrzött gondolatomat, igen, ezt fogom tenni, Isten engem úgy segéljen.
