Próbálok elnyomni egy ásítást a munkahelyen, de nem megy. A középkorú kolléganőm dokkjában ülök, együtt nézzük az excel-táblát, amikor a telefonom csipog az asztalon. Akkor nyúlok felé, amikor a kolléganő kimegy vízért: Dov, a küzdősport-tanárom ír whatsappot, nézem a képét a kijelzőmön és megrándul egy ideg a szívemben, ez Dov a múltból, aki már nincsen is. Nem nyitom meg az üzenetét, inkább sírni szeretnék, de a kolléganő már vissza is ért a konyhából a megtöltött üvegével. Nemcsak csúszda, puffok és alvószoba, de sírósarok is hiányzik a csilivili új épületünkből, ahol szibériai hideg van, mióta kitört a nyár. Összerendezem az arcvonásaimat, tíz perc, még öt és készen is vagyunk, mehetek vissza a bunkerba, a tíz méterrel az utcaszint alatti irodába a fagyba.
Napközben jönnek és mennek az üzenetek, gondosan vigyázok, nehogy kinyissam Dovét, de csak magam alatt vágom a fát. Vele és az üzenetével vagyok, pedig még el sem olvastam, ennek véget kell vetni, ezért két órával később mégis megnézem, mit írt. „Csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon hiányzol az órákon, és nekem is”, nahát-nahát, négy hónapja nem járok le edzésre, akkor ezek szerint mostanra Dov megértette, hogy azért nem lát, mert nem vagyok ott. „Holnap oklevélosztás, remélem, eljössz, gyere le még edzés előtt, hogy tudjunk váltani pár szót.”
Este válaszolok neki: nem megyek vissza hozzá. Dov februárban emlékórát tartott a vérnősző tanára tiszteletére, ahová nem mentem el, de még az oklevelemet is ott osztotta volna ki, ha nem mondták volna neki, hogy ne menjen ilyen messzire. Most meg azt írja nekem, hogy nem érti, hogy mi történt, magyarázzam meg neki. „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”, írnám neki, de nem írom. Nemhogy Ádámig és Éváig, de egyenesen a kozmosz létrejöttéig kellene visszamennem, hogy Dov agyának tekervényeibe bele tudjam szőni, hogy bizony-bizony erőszakot tenni egy másik emberen nemcsak csúnya dolog, de büntetés is jár érte, ami elől a bálványozott tanára az öngyilkosságba menekült. Tartunk ilyen embernek emlék-órát, Dov? Nem tartunk. Volna miről írni, de a hallgatást választom, az üt a legnagyobbat, meg hát az erőm is elfogyott a haszbarához.
A sírás elől alvásba menekülök. A kognitív-pszichológusom kiadta a házi feladatot, hogy írjak, az írás majd megmutatja, hol a baj. Húzom-halasztom a dolgot már hetek óta, aztán a héten végre alvás közben megszáll az ihlet álom formájában, amit aztán ébren leírok, így indulhat az öngyógyítás. Írni még rendben van, de olvasni? Másnap tudom rávenni magamat, hogy el is olvassam, amit írtam, egy oldalnyi sűrű héber szöveg, javítgatom itt-ott a helyesírási hibákat, egy-egy szónak máshol találom meg a helyét a mondatban, aztán gondolok egyet, és elküldöm a pszichónak, olvassa el ő is, ha annyira akarta, hogy írjak. Dolgozzon ő. Legalább meglesz a sorvezető a jövő heti ülésünkhöz.
Rafit cipelem fogorvoshoz vasárnap. A suliban épp matekóra van, amikor délben bekopogok a terem ajtaján, látom a fiamat a tankönyv fölött ceruzával a kezében, harmadikos a nagy fiam és én vagyok az anyukája, mikor és hogyan történt ez meg velem. Rafi izgul, mert most kapja meg a szerkentyűt a szájpadlására, ami szétfeszíti a felső fogsorát, ami keskenyebb, mint amilyennek lennie kéne. Rafi bátor, mint az oroszlán, kicsit sírdogál, hogy nem tud rágni, nem érti, hogyan fog enni ezzel az izével a szájában. Elteszem a pöcköt, amivel tekernem kell ezek után minden nap Rafi száján, szegény gyerek, kínzóeszközt tettek a szájába, így kell élnie ezután, csak mert szót fogadtunk a fogorvosnak.
„Jó napot. Én nagyon szépnek látom magát” – mondja Mária, a minőségellenőr. „Ezt nem hiszem el” – válaszolja Endre, a gazdasági igazgató a Testről és lélekről című filmben, amit újranézek negyedórás bontásokban éjszaka, amíg még van erőm, hogy a képernyőt nézzem a nappali, délutáni és az esti műszak mókuskereke után. Azon filózok, hogy mi lenne, ha én is ezt a mondatot mondanám Noamnak a június utolsó napjára kitűzött megbeszélésünkön. De nem fogom, mert csúnyának látom Noamot, nagyon csúnyának. Noam a szemét még szűkebbre húzza, amikor rám néz, mint amilyen szűk a valóságban, ezért azt sem látom, milyen színű. Még az is lehet, hogy nincs is színe a szemének, ahogyan az egész embernek nincs, se a hajának, se a bőrének.
Noam bőre nem olyan gyönyörű barna, mint Droré, a haja sem olyan szép fekete és a szeme sem tengerzöld, az biztos, ráadásul Noam kopaszodik is a seszínű hajával, még jó, hogy borotválkozni megtanult. Bár peszah után nem borotválkozott két hétig, szörnyű volt ránézni is, hiába, a lightos vallásosoknál ez a szokás, ők nem borotválkoznak és nyiratkoznak peszah után. Szerencsére nem kellett lag baomerig se várni, hogy Noam leborotválja a tüskéit, azonban ezzel a szerencsecsillagom le is áldozott. Már csak arra várok, hogy felkeljen a Nap, eltakarja a csillagok fényét és égessen szét mindent, mint a tűz.
Hersh, gyere haza!
