Vasárnap kétóránként nézek rá a ynet-re, hogy el ne mulasszam az újabb háború kitörését északon. Úgy várjuk az újabb front megnyitását, mint Rafi a nyári szünet első napját, bár Dror definíciója szerint amíg a házunk pincéjében lévő óvóhely zárva van, addig nincsen háború, felesleges a híreket olvasni. „Még jó, hogy az Eliseva parkban tartjuk Rafi születésnapját” – mondom erre, hiszen ott is van óvóhely, le is szögezhetjük gyorsan, hogy előrelátóak voltunk a születésnap szervezésekor és nem olyan hányavetiek, mint általában. „Tahlesz, ha nyitva lesz az óvóhely a parkban, az azt jelenti, hogy szülinap sem lesz” – mondja erre Dror.
Meglátjuk. A meghívókat mindenesetre kiküldtem július 19-re. Dror egyébként azzal számol, hogy egy héttel később, július legvégén fog megnyílni az újabb front Bibi kongresszusi beszéde után, amikor mi már Magyarországon leszünk. Nem tudok neki mit mondani, én estétől reggelig és reggeltől estig tervezek. Az egyetlen biztos pont az életünkben, hogy minden hajnalban felkel a Nap, a többi nem számít, csak működjön a repülőtér és a Wizzair vagy az El-Al repüljön. Gettózsidók lettünk, de a gettó kapuja egyelőre nyitva, ha erre gondolok, megnyugszom egy picit.
Dror már meg is vette a vízipisztolyokat a szülinapra. „Legyen két csapat, talán Cahal a Hamasz ellen?” – kérdezem a fiamat, aki elhúzza a száját, „nem jó, mama, az összes gyerek Cahal akar lenni”, igaza lehet. Mindenesetre ha már megvannak a pisztolyok, akkor elviszem őket a lányoknak hétfő délután a nagy lavórunkkal együtt. A lányok élvezik, hogy a harmincöt fokos hőségben locsolkodhatnak a menhely udvarán, aztán egyszerre mindenki felém fordítja a pisztolyát, még a szemembe is megy a vízsugárból.
Vizes ruhában ülök be az autóba, és az oviba indulok, hogy összeszedjem Nadavot és Drort az ovi udvaráról az ovis afterparty után. „Bekapcsoltad a hűtést??” – Dror nem hisz a szemének az autó csukott ablakai láttán, „Dehogy, csak vizes vagyok és fázom” – válaszolom. Néha-néha felfedezek mást is a jeruzsálemi utakon, aki lehúzott ablakkal autózik, ahogyan én, jellemzően arabokat vagy telepeseket. „Látod? Más se kapcsolja be a hűtést” – mondom Drornak ilyenkor, de erre is van válasza: „Mert elromlott”. A piros lámpánál állva bekapcsolom én is a ventilátort, nehogy rámenjen a házasságunk a kulturális különbségeinkre, vagyis arra, hogy én nem szeretek fázni nyáron, amikor olyan jó meleg van.
Az irodában új szobát kapok, a korábbi nyolc helyett öten ülünk együtt. Az üveges ajtóval szemben van az asztalom, ahonnan kilátok a folyosóra, aminek azért örülök, mert a mozgó emberek látványa beindítja a szibériai hidegben befagyott agytekervényeimet. 19 fokot mutat a falra szerelt hőmérő, az agysejtjeim mellett a lábam is térdig lefagy délutánra, ezért újra radiátorszerző körútra indulok, ahogy télen.
A hosszú folyosón tolom a szobám felé a zsákmányt. A radiátor beakadt görgői akkora zajt csapnak, hogy Ejjal, a logisztikai főnök is hallja a szobájában. Az ajtaja nyitva, rámosolygok, ahogy elhaladok az ajtó előtt, meggörnyedve taszigálva a vasat, Ejjal bólint, de látom, hogy a tekintete elbizonytalanodik egy kissé, ahogyan rám néz. Nem adom fel, a cél és a végső győzelem felé görgünk tovább a folyosón, közben dúdolok valami dalt félhangosan, amit csak én és a radiátor hallunk és közben arra gondolok, hogy csak ne most jöjjön ki Noam az irodájából vagy más, aki ismer vagy eddig azt hitte, hogy ismer. A szobába érve megmutatom a többieknek a radiátort, aztán bedugom a falba az asztalom mellett a zsinórját, melegíts, te kutya. Hiába van kint az utcaszinten 34 fok délben, ez rajtam a bunkerban nem segít. Csak ne felejtsem el behozni holnap a sísapkámat.
Úgy hagyom el az épületet délután négykor, mint aki börtönből szabadul. A levágott ujjú pamutkesztyűmet nem kellett volna Pesten hagynom, de hát ki gondol az alija előtt arra, hogy télen-nyáron fázni fog a mediterrán országban kesztyű és bundabugyi nélkül. Sosem volt ilyen jó érzés biciklizni, mint ma, melegen süt a nap és a szél is fúj egy kicsit, csak vigyázzunk, mondom magamnak, amikor egy autó épp leszorít, bár végül nem történt semmi, mindennap megesik az emberrel ilyesmi. Miközben az autó tíz centit hagyva a kasztni és a térdem között leelőz, meglátom a hátulján a matricát a sárga négyzetbe írt fekete betűkkel: „Bring them home”, hát ha ekkora a lendület, haver, akkor talán elérjük ezt a célt is.
