Sarokkövek a magyar jisuv életében

A Makkabea Zsidó Főiskolai Hallgatók Köre veteránjainak századik szemeszteri közgyűlése, Haifa, 1954. március 26–27.

1954 márciusában fontos gyűlést tartottak a Makkabea egykori magyar cionista diákszervezet izraeli veteránjai Haifában. A szervezésben jeleskedett Weissburg Haim, veterán erdélyi cionista, aki már az első magyar ole szervezet létrehozásában is részt vett 1927-ben. A szervezet üléséről egyedülálló kétnyelvű kötetet adtak ki Weissburg aktív vezetésével (Félévszázad fordulóján, szerkesztette és héberből fordította dr. Weissburg Chájjim, Tel-Áviv, 5715. A Hitachdut Vötiké Hamakkabea Böjiszráél kiadása). A kötetben megjelent a konferencia jegyzőkönyve, az elhangzott beszédek, a veteránok részletes életrajzai, valamint a Makkabea egykori alapítóinak ritkán látható fényképei is.

Az eseményről szóló információk korlátozottak, a vonatkozó Új Kelet-számokat nem sikerült fellelni, ám a kötet közli a lap híradásának március 28-i összefoglalóját. A kétnapos eseményen mintegy száz delegátus vett részt, és ekkor neveztek el utcát Haifában a mártírhalált halt Komoly Ottóról. A konferencián a magyarországi cionista mozgalom nagy veteránjai, Bisselisches Mózes (a Magyar Cionista Szövetség egykori, kétszeres elnöke), Geyer Albert (MCSZ, később Joint vezető) és Buk Miklós (az MCSZ volt főtitkára, számos teoretikus cionista munka szerzője) is részt vettek. Az egyik új haifai szállodában rendezett vacsorát másnap a szövetség tisztújítása követte, meghallgatták a központ és a három helyi csoport beszámolóját is. A konferenciát Jichak Ben-Cvi izraeli államelnök is (röviden) üdvözölte.

Az eseményekről egy kevésbé formális, a véleménykülönbségeket is megmutató jegyzőkönyv is fennmaradt, amelyet a „a szombat szentségére való tekintettel a következő napon” vettek fel. Jarden Benjamin Zeev (Jordán Viktor) országos elnök megnyitója után Kauders Benjámin tartott referátumot a Makkabea célkitűzéseiről. A referátum szerint a makkabeusok „cionista képzettségüknél és nevelésüknél fogva képesek a problémamegoldásra, alkalmasak arra, hogy a jisuv megoldatlan problémáit (ezek nemcsak magyar, hanem általános problémák is) megoldják”. Viszont

Ha ezeket a célkitűzéseket az egyes makkabeusok betartják, a Makkabeának mint szervezetnek tulajdonképpen nincsenek is átfogó, országos feladatai, és miután taglétszáma nem növekedhetik, s tagjai lassanként kiöregszenek és meghalnak, feladata nem egyéb, mint a meglevő három helyi csoport heti összejövetelei által a budapesti múltból fennmaradt cionista emlékek megőrzése és ápolása, illetőleg a baráti érzés és összetartás egyforma intenzitással való fenntartása.

Kauders beszámolójára kitört a vita. Noszin Mose kijelentette, hogy a „leghatározottabban” ellene van ennek az elképzelésnek. Fenichel Joszef a Makkabea feladatául az egymással sokszor vitatkozó magyar csoportok közti „rendteremtést” tűzte ki, felkérte Bisselischest, hogy érvényesítse befolyását a vezetése alatt működő Bne-Herzl körben. Zehavi Zvi szintén ellenezte Kauders elképzelését, hiszen a Makkabea feladata továbbra is a magyar anyanyelvű zsidóságnak „hamisítatlan cionista, illetőleg izraeli hazafias szellemben való irányítása”. Patetikusan szögezte le, hogy a többi „törzs” (korabeli szóhasználatban: az egyes régiókból érkező alijázók) nincs „rászorulva a mi tanácsainkra, de a mi törzsünk lelkiismeretes vezetés híján tévelyeg”. Grotto Mose közös szervezetet javasolt a Makkabea, a Bne-Herzl és a cserkészek részvételével. Bisselisches Mózes azt válaszolta, hogy a Bne-Herzl nem rivalizál, céljuk a „tiszta, herzli cionizmus” ápolása. Sisa Eliezer egyetértett a Kauders-programmal: ha a makkabeusok megtartják az ország törvényeit, „ezzel már a Makkabea célját is megvalósították”. Kinori Bencion is hasonlóan foglalt állást: mindenki vigye be a Makkabea szellemét abba az egyesületbe, pártba, szakmai szervezetbe, ahol tevékenykedik. „Az egyes makkabeusok ilyen szellemben való irányítása a Makkabea országos szervezetnek igen szép célkitűzése volna.” Buck Miklós kifejtette, hogy semmi szükség nincsen arra, hogy új célkitűzéseket keressenek, és hogy a szervezet alkalmazkodjon a megváltozott körülményekhez.

A vita végén Jarden országos elnök közölte, hogy („orvosai utasítására”) lemond az elnökségről. Az elnökség ezt tudomásul vette, díszelnökké választotta, és elhatározta, hogy a Keren Kajemet Lejiszrael aranykönyvébe beírja a nevét. A három helyi csoportból álló bizottság Weisburg Haimot választotta országos elnöknek.

A Makkabea veteránjai országos gyűlésének eseményei jól tükrözik az idős szervezet és a fiatal Izrael viszonyát. A nagy múltú magyarországi cionista szervezet, amely – már hagyományainál fogva is – a cionista megújulást képviselte Magyarországon, nem igazán találta a helyét Izraelben, ráadásul – a két ország közti fagyos viszony miatt – Magyarországtól is teljesen el volt vágva. A minden „törzs” izraelivé válását és beolvadását szorgalmazó izraeli közhangulat szemben állt azzal a hagyományőrzéssel, amely – hiába volt cionista – erőteljesen helyi (magyar) jellegzetességeket viselt. Az izraeli történelemnek ebben az időszakában a magyarországi zsidó hagyományok (benne a magyar cionizmus) megőrzése, emlékeinek ápolása nem volt annyira fontos, mint az, hogy az alijázók legyenek úrrá az emlékeiken, és próbáljanak meg jó izraelivé válni. A vészkorszak emlékezete még nem vált semmilyen kánon részévé. A hagyományos magyarországi cionista nézet és az izraeli magyar szervezetek (természetes) érdekvédelmet sugalló szemlélete csapott össze Haifában 1954-ben.

A Marton Ernő Emlékház és a történelmi szimpózium

1964–1965

A legendás erdélyi cionista és lapszerkesztő, Marton Ernő a háború után alijázott, s Kfar-Glikson kibuc a második otthona lett. A Caesareától nem messze, 1939-ben magyarországi és romániai olék által alapított kibuc sokáig az erdélyi cionista mozgalom központjának számított. Marton Ernő tanítványai két hullámban, 1934-ben és 1935-ben is a kibucba érkeztek, majd mesterük halála után elhatározták, hogy a kibuc megörökíti emlékét. Hét hónappal a temetés után társadalmi bizottság alakult. 1961 márciusában ültek össze a magyar jisuv képviselői, s gyors egymásutánban további néhány ülést tartottak. 1961. április 28-án született meg a végleges határozat a Marton-emlékház felépítéséről. „A széles nyilvánossággal Marton Ernő halálának első évfordulóján a tel-avivi újságírók székházában, a Bet Szokolovban rendezett azkarán dr. Michael Landau, a Mifal Hapaisz vezérigazgatója, a Marton-emlékbizottság elnöke közölte, hogy Kfar-Gliksonban kultúrház épül dr. Marton Ernő emlékére” – szólt az egykori híradás. A bizottság 1962. december 6-án fogadta el a végleges tervet. Az alapkőletétel Kfar-Gliksonban 1963. február 10-én volt, tu bisvatkor.

Az Új Kelet 1964. novemberében adta hírül, hogy december 29-én felavatják a Marton Ernő Emlékházat Kfar-Gliksonban. Erre az eseményre jött létre a Marton-emlékbizottság, első összejövetelét november 7-én tartotta a Marton-emlékház tanácstermében. Az emlékbizottság elnöke Michael Landau, vezetői Talmi Jehuda és Biedermann Oszkár. A kezdeményezésben részt vett az Új Kelet gárdája, a magyarországi olék egyesülete, kibuctagok Kfar-Gliksonból és máshonnan is.

Már ekkor szóba jött a magyarországi zsidóság történetének emlékkiállítása.

A tervek szerint a Marton-emlékházban nyitnák meg, majd az ország más városaiban is bemutatnák. A Marton-emlékbizottság elnökségét és a Magyar–Zsidó Történelmi Emlékbizottság tagjait Gertner Mose (Marton Ernő tanítványa, az Alone Jichak gyerekfalu gimnáziumának igazgatója) vezette körbe, és „felvázolta a Marton-emlékház tevékenységével összefüggő elképzeléseket”. December folyamán a Marton-emlékbizottság és Kfar-Glikson kibuc titkársága közösen hirdette az Új Keletben „a magyar–zsidó törzs kimagasló alakja emlékének méltó megörökítése céljából emelt kultúrházat Kfar-Glikson kibucban”.

Az Új Keletben december 23-án jelent meg a hír a Marton Ernő Kultúrház felavatásáról. Az ötszáz főnyi közönség előtt Marton Ernő nővére leplezte le a ház falán a kék drapériával borított betűket: „Dr. E. Jechezkél Marton Ház”. Marton Ernő özvegye átvágta a kultúrház bejáratát elzáró szalagot, a mezuza felszegezése után folytatódott az ünnepség. A Marton-emlékszoba vitrinében fontos relikviákat helyeztek el, például Marton igazolványát, amellyel a Cionista Világszövetség végrehajtó bizottsága tagjaként 1948. május 14-én részt vett Tel-Avivban az államalapítás ünnepi gyűlésén.

Az emlékház felavatását követő gyűlés elnökségének tagja volt Michael Landau, a Mifal Hapaisz vezérigazgatója, Mose Kol Kneszet-képviselő; a Szochnut elnökségi tagja és a Liberális Párt vezetőségének elnöke; Talmi Jehuda, Kfar-Glikson titkára, Ájzik Remba, a Herut című lap főszerkesztője, a tel-avivi újságíró-szövetség elnöke, Schön Dezső, az Új Kelet főszerkesztője és Rosenfeld Sándor, a Magyar Zsidók Világszövetsége egyik vezetője. Az emlékházba magyar–zsidó irodalmi és dokumentációs központot terveztek, könyvtárat és levéltárat, „törzsünk történetével” kapcsolatos irodalmi és tudományos könyvek otthonát. A Marton-emlékház klubtermét az erdélyi cionista cserkészszervezet, a Somer Izraelben élő veteránjai rendezték be, és ott helyezték el egykori dokumentumaikat. A kétszáz férőhelyes kultúrtermet a tervek szerint a szomszédos kibucok is használhatják, az emlékházban ulpan, színjátszó kör, társadalomtudományi vitaklub is működik majd.

Az eseményen jelen volt és beszédet mondott a Liberális Párt főtitkára, az El-Al vezérigazgató-helyettese, Mordechai Ben-Ari, Sunshine Oszkár, a Magyar Zsidók Világszövetsége amerikai szervezetének társelnöke. Nachum Goldmann és Roth Sigfried, a Zsidó Világkongresszus európai irodájának vezetője üdvözletét küldte.

Az emlékház felavatását 1965. szeptemberében az ott megrendezett történelmi szimpózium követte. Az Új Keletben rendszeressé váltak a Magyar–Zsidó Történelmi Emlékbizottság közleményei. Dokumentumok (fényképek, okmányok, levelek) összegyűjtésére buzdítottak „a náci üldöztetés idejéből” egy majdani emlékkiállításhoz, történelmi archívum alapításához. Márciusban a történelmi korszakhatárt kitágították, a „Magyar Zsidóság Történelmi Emlékkiállítása” közleménye arra kérte fel az Erdélyből, a Felvidékről és az „anyaországból” alijázó és „bármely mozgalomhoz tartozó haverjainkat”, hogy az 1920 és 1938 közötti időszakról bocsássanak a rendelkezésükre a mozgalom életével kapcsolatos (előadások, haksarák, táborozások) dokumentumokat, fényképeket.

A Marton-emlékház megnyitásához közvetve hozzátartozik a kulturális kapcsolatteremtést könnyítő magyar–izraeli kapcsolatok enyhülése. Júniusban aláírták a két ország új kereskedelmi szerződését, és a Budapesti Nemzetközi Vásáron először jelent meg a pesti zsidóság rokonszenvével övezett izraeli pavilon („kirakat”). Schön Dezső, az Új Kelet szerkesztője 1964 júniusában Budapesten járt, ahol – ügynöki megfigyelés mellett – végiglátogathatta a zsidó intézményeket, találkozhatott hitközségi vezetőkkel, és magántalálkozókra is sor kerülhetett.

A Marton Ernő emlékére rendezett történelmi szimpóziumot 1965. szeptember 14-én nyitották meg, az előadók, köztük Márton Lajos, Gonda László, Edelstein Jehuda, Frenkel Jenő, László Ernő és Gervai Sándor a magyar–zsidó történetírás problémáival foglalkoztak. Kaczér Illés író elnökölt, Talmi Jehuda köszöntötte az ország minden részéről összesereglett vendégeket. A Marton-emlékbizottság részéről Riesel Jaakov szólalt fel, Márton Lajos foglalta össze a vitát, és Kaczér Illés zárszavával fejeződött be a rendezvény.

Mi hangzott el a szimpóziumon? Kaczér Illés Marton Ernő emlékéhez „méltó módon” kívánta a történetírás problémáit megoldani. Márton Lajos áttekintette Marton életpályáját. Az angol–amerikai vegyes bizottság előtti fellépésének Ben-Gurion szerint „igen nagy jelentősége volt a függetlenség kivívása és főleg annak politikai vonatkozású biztosítása szempontjából”. Márton Lajos megemlítette, hogy Marton Ernő élete végén tudományos folyóirat kiadását tervezte, amelynek háromnegyed része magyar–zsidó tudományos témákkal foglalkozott volna. Márton szerint ez az Új Kelet egykori főszerkesztőjének „szellemi végrendelete”.

Gonda László történész az 1868-as magyar–zsidó kongresszusról fejtette ki, hogy nem oka, hanem „összegzője és beteljesítője volt” a század elején megkezdődött folyamatnak. Edelstein Jehuda élesen bírálta a magyar–zsidó asszimilációs törekvéseket, amelyek a Magyarországon kiadott történelmi munkák jellegében is megmutatkoznak. A „magyar–zsidó” fogalom helyett a „magyarországi zsidó” megjelölést javasolta. Olyan történelemszemléletet, amely a magyarországi zsidóság történetét a többi ország zsidóságával összefüggésben, „egyetemes szinten analizálja”. Frenkel Jenő volt szegedi rabbi a vidéki zsidóság megsemmisítéséről beszélt, nem voltak vezetői, és a zsidó sajtó is a „problémátlanság” illúzióját táplálta. „Az előadó úgy húzta meg okfejtésének irányvonalait, hogy szintézist teremtett a zsidó közélet kettészakadása, az 1944-es tragédia szörnyű következményei és napjaink magyar–zsidó problémái között. Arra a következtetésre jutott, hogy törzsünk Izráelben élő maradékának itt kell helyreütnie az 1868 óta elkövetett hibákat.” 

Gervai Sándor elmondta, hogy az asszimiláció nem zsidó jelenség, és hogy „eleink” azért vonzódtak a magyar kultúrához és nem a jiddishez, mert az „fejlettebb, haladóbb nemzeti törekvéseket ötvöző kultúra volt, s ezért születhetett törzsünk fiaként Herzl, Nordau és a magyarországi cionizmus nagy alakjai. Ezért volt Magyarországon héber nyelvű tudományos sajtó és irodalom, amelyet a jiddis befolyású közösségekben – például Lengyelországban – tűzzel-vassal irtottak.”

A Marton-emlék- vagy -kultúrház megnyitása és az azt követő szimpózium nemcsak Izrael, az izraeli integráció oldaláról közelítette meg a magyarországi zsidóság helyzetét, hanem a már megerősödött izraeli társadalmon belül kereste a magyar hátterű zsidóság helyét történetileg is. A kultúrház nemcsak a cionista múlt és (benne) Marton hagyatékát akarta őrizni, hanem keltetője akart lenni egy izraeli magyar–zsidó öntudatnak, ahol a cionista opció a zsidó azonosságtudat új fokát jelenti, a magyar kultúra pedig olyan összefüggésekben is megjelenik, amelyek az izraeli magyar anyanyelvű zsidókat (éppen a magyar kultúra által) a nyugati, felvilágosult, szekularizált kultúrához köti. Az európai kultúrában gyökeret verő magyar–zsidó kultúra kihangsúlyozása nem Magyarországnak szólt, hanem üzenet volt a közel-keleti zsidó államnak: az Izraelben élő magyar anyanyelvű zsidóság nem pusztán a vészkorszak túlélőinek maradéka, hanem annak a nyugati kulturális értéknek az egyik biztosítéka, amely éppen Izrael túlélését biztosítja a harmadik világban.

A Marton-emlékház magasröptű tervei, ambíciói sajnálatosan korán elhamvadtak, ám – ahogyan azt látni fogjuk – majd húsz évvel később mások valósították meg az ekkor megálmodott kiállítást. De ma sem tudjuk, mi lett a sorsa, hová került az akkor összegyűjtött gazdag anyag.

Az 1984-es magyar kiállítás a Diaszpóra Múzeumban és előzményei

1984 nyarán világszenzáció helyszíne volt a tel-avivi Diaszpóra Múzeum (Bet Hatfucot): megnyílt a magyar–zsidó történeti kiállítás. Nem lehet tudni, hogy kinek és mikor jutott eszébe a kiállítás megrendezése, de az Új Keletben 1981 tavaszán kezdtek megjelenni az erről szóló cikkek. A Magyar Zsidók Világszövetsége éves konferenciáján (1981. március) a jeruzsálemi világkongresszus előkészítése mellett a Diaszpóra Múzeumban tervezett kiállításról is szó volt: „célja bemutatni a magyar zsidóság történetét, vívmányait az évszázad folyamán”. A magyar–izraeli viszony – bár az enyhülés már megkezdődött – nem volt sérülésmentes. Salgó László budapesti főrabbi egy interjúban (Jüdische Rundschau) Izraelt az 1967-es háború agresszorának nevezte.

A magyarországi zsidóság kezdett kivergődni önmaga (illetve a magyar állam által rárakott) béklyóiból. Képviselői részt vettek a Zsidó Világkongresszus (ZSVK) Európai Tagozatának ülésein, 1981-től tagja lett a ZSVK kormányzó testületének is. Az európai tagozat vezetősége 1982 novemberében látogatást tett Budapesten. Az amerikai tagozathoz való kapcsolódások is aktívak maradtak.

A múzeum labdája „elgurult”, és Bécsben, 1981 májusában a Magyar Zsidók Világszövetsége bécsi tagozatának meghívására több száz főnyi közönség gyűlt össze, amely meghallgatta az Új Kelet munkatársainak az izraeli kül- és belpolitikáról szóló tájékoztatóját és a lap munkatársainak „beszámolóját azokról a nemzetközi síkon folyó kezdeményezésekről, amelyeknek célja megörökíteni a Bét Hátfucotban a magyar nyelvterületről elszármazott zsidók szellemi hagyatékát”. A rendezvényen a bécsi főrabbi, Akiva Eisenberg és Izrael bécsi nagykövete, Jissachar Ben-Jaakov is jelen volt. Az Új Keletet Jeshurun Elijahu (Szabó Ödön) és a lap akkori főszerkesztője, Rappaport Ottó (egykori) erdélyi színházi ember képviselte, a bécsi zsidók nevében pedig Moskovics Simon, a Winter Bankház elnöke szólalt fel. Vezéregyéniségként tűnt fel Zeev Bentsur, a Magyar Zsidók Világszövetsége bécsi tagozatának főtitkára. Decemberben valósult meg az őszre tervezett magyar–zsidó konferencia.

A Diaszpóra Múzeum kiállítása immár nem izraeli, hanem egyetemes magyar–zsidó program lett. A világban szétszóródott magyar hátterű zsidóság a magyar–zsidó múlt bemutatását (az ókortól napjainkig) tűzte ki célul a központnak elismert Izraelben. A kiállítás megszervezésére megalakult a nemzetközi magyar–zsidó közéleti bizottság. A Magyarország határain kívül élők érzéseit fejezte ki Rössel Mordechai újságíró az Új Kelet hasábjain 1981 júliusában:

A magyar zsidóság, amely egészséges ösztönével érzi ennek a feladatnak történelmi fontosságát, állandó hiányérzetek között él az utóbbi években. Kimarad minden olyan akcióból, amelynek hivatása népünk egyes törzsei értékeinek átmentése a holnapba. A legfontosabbak egyike – például – a Bet Hatfucot, a Szórványok Háza, amely feladatául tűzte ki megörökíteni mindazt, amit a zsidó nép alkotott szétszóratása évezredei alatt. Éveken keresztül épült ez a grandiózus épület, de a magyar zsidóság intézményei megmagyarázhatatlan érdektelenséget tanúsítottak a szemük előtt épülő művel és annak feladataival szemben. Csak amikor megnyílt a Bet Hatfucot a nagyközönség számára, jajdultak fel: igazságtalanság, hogy a magyar zsidóság nagyítóval sem fedezhető fel ebben a házban. Arról persze megfeledkezünk, hogy a mulasztásért elsősorban önmagunk vagyunk felelősek. Röviddel ezelőtt megalakult egy nemzetközi magyar–zsidó közéleti bizottság, amely feladatául tűzte ki – többek között – a Bet Hatfucotban bennünket ért sérelem orvoslását. Reprezentatív jellegű kiállítás készül benne, amely be fogja mutatni a magyar–zsidó géniusz alkotásait.

Mások is megmozdultak. Az amerikai Bne-Cion szervezet is (egymillió dollárt adományozott a Diaszpóra Múzeum egyik auditóriumának felépítésére), kincstárnoka és központi alelnöke (a kassai származású Hermann Quitmann) nagyobb összeg összegyűjtését is vállalta a kiállításhoz.

A közéleti bizottság izraeli őszi plenáris ülésén tervezték a bécsi eseményt. Rappaport Ottó a „magyar–zsidó tömegek” sikeres mozgósításáról beszélt, már szó nem volt az asszimilánsok elleni küzdelemről vagy az izraeli (magyar) integráció elősegítéséről.

[A] Bét Hátfucot akció széles körű visszhangot keltett az egész magyar jisuvban, és eddig nem tapasztalt módon mozgósította a magyar–zsidó tömegeket, világosan bizonyítva, hogy hatalmas fel nem használt potenciált képviselnek, amely ha világos és komoly feladatok állnak előtte, rendkívüli teljesítményre képes. Hasonló szellemben reagálnak az európai magyar–zsidó közösségek is a bizottság felhívására.

Bejelentették, hogy a bécsiek tízezer dollárt utaltak át a bizottságnak, és Bécsben nagy ünnepség keretében a főtemplomban azkarát tartanak majd az elpusztult hatszázezer magyar zsidó emlékére, a rendezvényre utazó küldöttségben Kishont Ferenc is részt vesz majd.

Az Új Kelet nagy keretes hirdetésben tette közzé, hogy a magyar nyelvterület zsidósága szellemi hagyatékának megörökítésére alakult Bécsi Közéleti Bizottság Bécsben találkozót szervez december 11. és 13. között. Egyedülálló rendezvény ígérkezett, a magyarországi zsidó személyiségek (Scheiber Sándor, Benoschofsky Ilona, Héber Imre) is megjelentek, ez mindenképpen a Kádár-rendszer politikai puhulásának jele volt. Moldova György neves író, Keresztury Dezső irodalomtörténész is részt vett a rendezvényen. Rajtuk kívül nemcsak az Egyesült Államokból, hanem Európa számos városából érkeztek magyar–zsidó személyiségek: Antwerpenből, Stockholmból, Londonból, Párizsból, Frankfurtból. Bécs természetes színhely volt, nemcsak a nagyon aktív Zeev Bentsur miatt, hanem azért is, mert az osztrák főváros kelet és nyugat metszéspontja, közlekedési szempontból pedig minden európai küldött által könnyen elérhető. A magyar nyelvterületről származó zsidóság első európai találkozóján protokolláris és diplomáciai események (bécsi főrabbi, izraeli nagykövet részvétele) után már szombat este (december 12.) előadást tartott Benoschofsky Ilona a budapesti Zsidó Múzeumról. Vasárnap kezdődött meg a tényleges munka, Benoschofsky beszélt arról, hogy Scheiber Sándor professzorral közösen kidolgozták a kiállítás koncepcióját. A bejelentés óriási jelentőségű volt, hiszen a rendkívüli módon kontrollált magyarországi zsidóság (többek között Benoschofsky Ilona ügynökként jelentett hosszú éveken át Scheiber Sándorról is) vezetői világossá tették, hogy a hivatalos Magyarország engedélyezte, hogy részt vegyenek a kiállítás megszervezésében. Benoschofksy ezután „megismételte, hogy a Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) és az illetékes magyar hatóságok mindenben támogatni fogják a készülő kiállítást, és rendelkezésére bocsátanak minden szükséges anyagot”.

Benedek István Gábor Vili a Dob utcából című könyve (Budapest, 1998) Zeev Bentsur (Vili) életét dolgozza fel. Részletesen ír a Diaszpóra Múzeumba tervezett kiállítás előkészületeiről, amelyekben Vili valóban meghatározó figura volt. Az eseményen részt vett a bécsi követség egyik titkára, illetve Gosztonyi János, a Magyarok Világszövetsége főtitkára is. Bár – a könyv szerint – Puja Frigyes akkori külügyminiszter megrótta ezért később Gosztonyit, annyi bizonyos, hogy minden a magyar szervek tudtával és beleegyezésével történt.

A kiállítás óriási diplomáciai és kulturális esemény volt, nemcsak az izraeli magyar jisuv, hanem a két ország közti kapcsolat alakulása szempontjából is. A magyar sajtó (a hivatalos zsidó Új Élet kivételével) nem számolt be az eseményről, bár nemcsak a budapesti Zsidó Múzeum gyűjteményét használták fel a kiállításhoz, hanem hivatalos zsidó delegáció utazott Magyarországról Izraelbe, és a kétnyelvű kiállítási katalógusban (héber, angol) az egyik cikket Scheiber Sándor professzor írta.

Aharon Doron – szolgálaton kívüli tábornok –, a Diaszpóra Múzeum ügyvezető igazgatója az Új Keletben már 1984 júliusában név szerint felsorolta a magyar delegáció tagjait. Elmondta, hogy a közéleti bizottság és a Magyarok Világszövetsége teremtette meg a kiállítás anyagi feltételeit. Ezt később David Giladi pontosította: a Magyar Zsidók Világszövetsége New York-i tagozata a költségek felét „hozta”, az egész projekt ötvenezer dollárba került. Egy, az Új Keletben szeptemberben megjelent félmondatból pedig megtudhatta az újságolvasó közönség, hogy a Diaszpóra Múzeum igazgatója Budapesten járt.

Az Új Élet meglepő (és egyszeri) részletességgel számolt be szeptemberben az eseményekről. A hivatalos kommünikék stílusában megírt szöveg – sajátos módon – nem nagyon különbözött az Új Kelet hasonló stílusától. Az Izraelbe utazó magyar delegáció tagja volt Scheiber Sándor professzor, az Országos Rabbiképző Intézet igazgatója, Bakos Lajos, a Magyar Izraeliták Országos Képviselete és a Budapesti Izraelita Hitközség alelnöke, Seifert Gézáné főtitkár, Benoschofsky Ilona, a Zsidó Múzeum igazgatója és Dávid Katalin művészettörténész, az egyházi gyűjtemények szakfelügyelője. Érdemes elidőzni kissé a programjukon.

A csoport augusztus 2-án utazott Izraelbe. Először a Jad Vasembe látogattak el, ahol a magyar holokausztáldozatok tiszteletére Mose Stern főkántor zsoltárt mondott, majd Scheiber Sándor a kadist recitálta. Felkeresték a Herzl-hegyet, Herzl és Nachum Goldmann sírját, majd végigvezették őket a magyar–zsidó könyvkiállításon.

Joszef Burg miniszter fogadta a küldöttséget, majd a Jeruzsálemi Héber Egyetemen díszebéden vettek részt.

Jelen volt az egyetem elnöke, E. E. Urbach professzor, az Izraeli Tudományos Akadémia elnöke és az egyetem világhírű professzorai. B. Ben-Asher professzor, az Institute of Jewish Studies dékánja köszöntötte a vendégeket, és Scheiber Sándornak átnyújtotta az egyetem tiszteletbeli professzori oklevelét. Ezra Fleischer professzor szárnyaló beszédben méltatta barátja tudományos érdemeit. Scheiber Sándor héber nyelven mondott mindezért köszönetet.

Még aznap este a Moria Hotelban a közéleti bizottság adott vacsorát, Rappaport Ottó, Joszi Weiss és Csengeri Imre mondott beszédet, magyar részről Seifert Gézáné, Bakos Lajos és Scheiber Sándor válaszolt a kérdésekre. Augusztus 4-én a Külügyminisztérium kulturális ügyeinek igazgatója, David Rivlin fogadta a delegációt és adott ebédet a King David Hotelben. Este a Plaza Hotelban a Vallásügyi Minisztérium rendezett vacsorát, Avraham Burg miniszter üdvözlőbeszéde köszöntötte a vendégeket, Scheiber Sándor megkapta a közéleti bizottság kitüntetését, és előadást tartott a Rabbiképző Intézetben folyó munkáról.

Másnap a Bar-Ilan Egyetem fogadta a küldöttséget. „E. Rackman professzor, az egyetem elnöke köszöntötte a vendégeket, majd Menahem Cvi Kaddari professzor, az egyetem volt rektora méltatta egykori mesterét, Scheiber professzort.” A program a Diaszpóra Múzeumban folytatódott, Aharon Doron igazgató vezetésével megtekintették az állandó kiállítást. Délután a Zsidó Világkongresszus izraeli tagozata fogadta őket.

Este [augusztus 5.] került sor, hatalmas tömeg részvételével, a magyar kiállítás megnyitására. Slomo Lahat, Tel-Aviv és Jaffa polgármestere beszédében kiemelte, hogy ekkora hallgatóság még nem volt kiállítás megnyitásán. Slomo Zalman Abramov, a World Jewish Congress [Zsidó Világkongresszus] izraeli tagozatának elnöke szólt, majd Scheiber Sándor héber nyelven megnyitotta a kiállítást. Ez valóban bemutatja szemléltető képeken a zsidók útját Pannóniától napjainkig. Pompás katalógus jelent meg erről ilyen címmel: The Story of the Jews in Hungary.

Az Új Kelet részletesen beszámolt az eseményekről. Budapesten az Új Élet szándékosan kisebbítette az izraeli résztvevők szerepét, kizárólag a magyar delegációval kapcsolatos hírekre szorítkozott. Nem esett szó a megnyitó ünnepi szónokáról, Jichak Arciról, a Diaszpóra Múzeum titkárságának elnökéről, Slomo Zalman Abramov beszédéről (mindketten a magyar zsidóság történelmi szerepéről szóltak). Arje Dulcin, a Szochnut izraeli VB elnöke a cionizmus története és a magyar–zsidók kapcsolatáról beszélt.

Az izraeli héber nyelvű sajtó is beszámolt a kiállítás megnyitásáról. A Maariv augusztus 5-i száma közölte az egyik kiállított karikatúrát: a nyilas párt plakátját a „kizsákmányoló zsidókról”. Augusztus 10-én „a legjobban dokumentált zsidó közösségről” írt a lapban David Giladi. A kiállítás alkalmából Scheiber professzor munkásságát méltatta: egyedülálló sorozatban adja közre a magyarországi zsidóság történetének fellelhető írott dokumentumait, a Magyar–Zsidó Oklevéltár köteteit.

Számtalan további protokollrendezvény mellett a magyar delegáció visszalátogatott a Diaszpóra Múzeumba. Augusztus 7-én tudományos ülést tartottak a magyarországi zsidóság két háború közti történetéről, Asher Cohen, A. Yaari, Rafael Vago, B. Weilker és Randolph L. Braham tartott előadást. 8-án búcsúvacsorán vettek részt, és ismét szimpózium volt „a magyar zsidók történetéről az ókortól a modern időkig”. Scheiber Sándor a zsidók jelenlétéről beszélt Pannóniában, Jakov Katz professzor a magyar és a lengyel jesiva típus különbségeit elemezte. Az ülésen Rackman professzor elnökölt. A delegáció augusztus 10-én visszautazott Budapestre.

A magyar–izraeli kapcsolatok fejlődésnek indultak, Naftali Krausz, a Maariv tudósítója részt vett a budapesti Zsidó Múzeum új állandó kiállításának megnyitóján, és még ugyanebben az évben izraeli történészek, Nathaniel Katzburg, Asher Cohen, Jichak Arad és Jehuda Don részvételével konferenciát rendeztek Budapesten A magyar zsidóság a XX. században címmel.

A magyar zsidóság történetét bemutató kiállítás jelzi, hogy az izraeli magyar anyanyelvű zsidóság – az egyre erősödő izraeli multikulturális közegben – helyet követelt magának, és rossz emlékeit félretéve büszke akart lenni saját múltjára. Pótolva ezzel azt, hogy a Diaszpóra Múzeum állandó kiállítása az egyetemes zsidó történelmet és a zsidó kultúra és szellemi élet sikereit a magyarországi zsidóság történelmi és kulturális hagyatéka nélkül mutatja be. A magyarországi és az Izraelen kívül élő magyar hátterű zsidóságot felrázta az a lehetőség, hogy a multietnikus Zsidó Otthonban mutathatja meg saját értékeit, történelmi hagyományait. A nemzetközi vállalkozásban pedig a hivatalos magyar zsidóság is részt vett, ami egyik jele volt annak, hogy a késői Kádár-korszakban Magyarország óvatosan és lassan, de kapcsolatot akart építeni Izraellel.

---

A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com