A kilencedik hónap vége felé járunk. Összeraktam a táskát, hogy készen álljon, ha menni kell. Legalább az biztosan készen álljon, ha mi nem is teljesen. Valami kis ennivaló, víz, popsitörlő, iratok – vajon ruha kell-e? Nem tudom eldönteni. Végül is, amiben megyünk, abban haza is lehet majd jönni.
Nem tudjuk, mikor jön el az idő, azt mondják, a csalhatatlan jelekből tudja az ember, mikor kell elindulni, hogy olyankor a fej helyett az ösztönök veszik át az irányítást. Vajon az enyémek is működnek? Nem leszek túl ijedős, vagy pont hogy túl nyugodt?
Akik már túl vannak rajta, azt mondják, nem könnyű, igénybe veszi az embert, átalakítja, de csak ritkán történik sérülés.
Néha olvasok róla, bár semmi újat nem tudok meg, ez nem olyan, amit az olvasással elsajátíthat az ember, amikor átéli, az teljesen más. Nagyjából ez áll a könyvekben.
Néha, ritka esetekben előfordulnak komplikációk, és be kell vallani, lehetnek veszteségek is. Ezt is írják.
Nem tudom eldönteni, várom-e, vegyesek az érzéseim. Jobb lenne túl lenni rajta, de mi az, hogy túl lenni rajta? És a következő? Vagy megélni lenne jó, pontosabban túlélni, amire nagy az esély, biztatóan nagy.
Évezredek óta, kicsit mindig másképp, de a világ minden sarkában megtörténik. Emberek millióinak közös összekötő élménye, jobban mondva tapasztalata. Megküzdési tapasztalat.
Elválasztja azokat, akik már benne voltak, azoktól, akik még nem. Egy olyan vastag vonalnak képzelem, amin az átkerülés sorsszerűen megtörténik, és kész. Nincs rajta sokat mit gondolkodni.
Készülni is inkább a körülményekre lehet, mint a dologra magára. Fontos a biztonságérzet, a hőmérséklet, a víz, az élelem, a társ és/vagy társaság, jobban, mint hogy van-e szép festmény a falon, szól-e a zene, és van-e vízforraló, kényelmes-e az ágy. Ilyen helyen úgysem lehet rendesen aludni, wc-re menni, mosakodni. Majd ezeket mind lehet otthon utána.
Figyelem magamat, az eseményeket, amik majd meghozzák a csalhatatlan jelet, amikor az ösztön bekapcsol a fej helyett, amikor az ember tudja, hogy indulni kell.
Látom magamat, ahogy megemelem a táskát, amit már összekészítettem az ennivalóval, vízzel, popsitörlővel, iratokkal.
Tudom, hova megyünk majd, melyik útvonal a legrövidebb, megtekintettük a helyet kívül, belül, hogy el tudjuk képzelni.
“Mikorra várjátok? Szerinted mikor lesz?” Ilyesmiket lehet kérdezni. A választ utólag majd pontosan meg tudjuk mondani, álmunkból felébresztve is.
Figyelem a jelet éjjel-nappal, de csak az agyam egyik szegletével, mégis valahogy egy egészen egyszerű döntési helyzetben is bevillan ez az állandóan ott lévő készültség. Olyanoknál kapom magam rajta, aminek semmi köze az egészhez, a mérlegelésnél mégis előtüremkedik. Pedig semmi köze hozzá, mekkora görögdinnyét választok, vagy hogy a szandál alkalmi vagy sportos legyen, amellett, hogy kényelmes.
Várakozunk, de közben megy az élet, csinálunk mindent, ahogy szoktunk. Igyekszünk pihenni, azt mondják, érdemes, mert ott majd nem nagyon lehet.
Még nem jött el az idő, ennyit tudunk egyelőre. Ha indulni kell, fogjuk tudni. Az ilyesmi sosem történik csendben, a hangja semmivel sem összetéveszthető.
A légvédelmi sziréna hangja úgy van kitalálva, hogy a szar is vigyázzba áll benned, és a lábad magától elindul.
Blogger
