“Kef se-ata tomekh bi” – mondom slendriánul Drornak. Klassz, hogy támogatsz, mondhatnám magyarul, ha értené, húsz évvel ezelőtti szlenget használva, ahogyan ma már Pesten senki sem beszél, csak az idegenbe szakadtak a múltban rekedt nyelvhasználatukkal. “Ma at roca? Hajjiti tomekh lehima” – válaszol Dror. Miről beszélsz? Harcoló alakulatot támogató egységben szolgáltam – még szerencse, hogy héberül beszélünk, mert ilyen magyar mondat nincs is, boldog az ország, ahol nincs kötelező sorkatonai szolgálat. Dror ápoló volt az izraeli hadseregben. Legalább akkor ápolni megtanították, gondolom, bár ebből mi, a családja civilben nem érzékelünk semmit, hiába harcolunk éjt nappallá téve az életbenmaradásért.
Futok, mást nem tehetek. Mióta kiszakadtam a dojóból, felszabadultak az esti óráim, így gyakrabban futok, mint korábban tehettem. “Good job! New personal record” – lelkendezik az applikáció szombat este, amikor megnyitom a Runkeepert, a kollégám tanácsára letöltött applikációt. A géphang a múlt heti hetven perces futásomon lelkendezik, amikor majdnem megvolt a tíz kilométer, de aztán mégsem. Elindulok. A Beatles 1966-os albumát hallgatom, amelyen az összes szám ugyanarra az ütemre szól, így épp megfelel a futáshoz. Érdekes úgy hallgatni a számokat, hogy értem a szövegüket anélkül, hogy igazán odafigyelnék, ez harminc éve a gimiben máshogy volt.
A régi vonatsínek mellett kialakított parkban futok, jobbról és balról kerülgetem a sétálókat, akik a bicikliutat is elfoglalják. Nem térnek ki előlem a szembejövők, ezért taktikát váltok: ahelyett, hogy már öt méterről én kezdenék kitérni a sétálók elől, hiába várva, hogy ők is kitérjenek, inkább egyenesen feléjük futok, mintha fel akarnám őket öklelni, amire kicsit arrébb húzódnak ők is. Én is igazítok az irányon, így pont egálban vagyunk.
A könyvhét mellett futok el, se Vörösmarty-szobor, se árnyat adó fák, se Magvető-sátor, viszont van helyette Keter meg Jediot ahronot, a Biblia- és imakönyvkiadó Koren, stb. gimnazista eladókkal. Az olvasók most is kipásak, mint minden évben és a szekuláris jeruzsálemiek idén sem tüntetnek a jelenlétükkel. Lelassítok a beléptetőkapunál, itt nem lehet futkorászni. Tudom, hogy mit keresek, gyors léptekkel haladva lépek oda a Keter pultjához: “Jonatan Sagiv könyveit áruljátok?” “Nem” “Biztos?” – Kérdezek vissza tapasztalatból. “Biztos”.
Vasárnap este Dror is szerencsét próbál, aztán otthon nevetve meséli, hogy ugyanez a beszélgetés zajlott le közte és az eladó között a Keternél. Dror viszont kitartóbb volt nálam, és végül megszerezte a könyvet. Estére fáj a torkom az irodai hűtéstől, ezért írok a betegbiztosító honlapján a dokinak és hétfőre kiíratom magam. Másnap délután Nadavot tolom a biciklimen Talpiotban, amikor összefutok az orvossal, salom-salom, köszönünk egymásnak. Talán nem vette észre rajtam, hogy összeszorult a gyomrom, mint a hazudós embernek, akit rajtakaptak. Nem hazudtam pedig, se neki, se magamnak. Azért nem mentem be dolgozni, mert tudom, hogy a fájós torokkal 19 fokban töltöt hat órás munkaidő eredménye komolyabb baj lesz, például megbetegszem, és nem fogok tudni bemenni dolgozni.
Noam három héttel ezelőtt a mostani szerdára tűzte ki a beszélgetésünk időpontját, ahol munkaügyekről lesz szó, és arról is, ami kettőnk között feszül, ha egyáltalán lehet erről beszélni. Ahogy az élet hozza magával. Szerdán délutánra viszont kiderül, hogy az élet váratlanul nem hozott, hanem vitt: a hetek munkájával kiküzdött nyugalmamat, amit ezzel az emberrel szemben magamra erőltettem eddig.
A délután két órára megbeszélt találkozó előtt egy órával csöng a telefonom, Noam neve jelenik meg a kijelzőn. “Várj, kimegyek az irodából” – szólok a telefonba, és akaratlanul elárulom az izgatottságomat: “Itt vagy?” – kérdezem teljesen feleslegesen. “Itt. De… azt szeretném mondani, hogy… sok a munkám” – Noam hangja úgy szól, mintha tengeralattjáróból beszélne az óceán mélyéről. “Nem tudok ma találkozni veled” – na végre kimondta, ez már tiszta beszéd. Összeszorul a mellkasom, a folyosón állok és próbálom kitalálni, hogy mit lépjek a sakktáblán és melyik bábuval. Húsz méternyi üres folyosó választ el Noam szobájától és a Mariana-árok, amibe Noam elmerült, hiába, sok a munka. Noam már megint rossz formáját hozza: vontatottan beszél, mint aki nem tudja, hogy mit akar és kitől. “Minden rendben?” – dobom oda a mentőövet neki, szokás szerint, ahelyett, hogy kinyomnám a telefont. “Igen. Csak sok dolgom van” – mondja újra, talán, hogy meggyőzze magát, igen, erről van szó tényleg, és nem a pánik vett rajta erőt, hogy velem kell találkoznia. “Akkor a jövő héten” – mondja még, nahát, még egy férfi, aki megijedt tőlem, és inkább telefonál, ahelyett, hogy szemtől szembe megmondaná, ami van, hogy sok a munkája. Pedig megértem és el is hiszem neki.
