„Inter arma silent Musae. (Fegyverek között hallgatnak a Múzsák.) – ez marhaság, még ha Cicero mondta is.
Békeidőben talán fontosabb lenne leírni egy műfaj, mondjuk a jazz országos állapotát. Mondjuk egy fesztivál kapcsán, ahol a fiatalokkal a nézőtéren találkoznék, nem katonaruhában a vonaton.
Jeruzsálem JazzFesztivál
Tegyük el mégis ezt a pillanatot béke esetére, talán fontos dokumentum lesz, cáfolata annak a randa idézetnek.
Persze, ha meg tudom írni ezt a két napot.
Már a Jeruzsálem JazzFesztivál FB eseménye alatt fellángolt az ilyenkor szokásos vita, mi jazz és mi nem a műsorban.
Én örömmel nyugtáztam, hogy az idei programban is sok határeset lesz, de kevesebb mint az elmúlt években. Sőt, a fesztivál ajánlójában azt is leírtam, hogy ez a fesztivál művészeti vezetőjének a (trombitás) Avishai Cohennek köszönhető.
Hagyjuk most az afroamerikai bázisú improvizatív zene számonkérését egy fesztivál szépen szerkesztett műsorfüzetétől, nézzük meg a valóságban, és vonjuk le majd a két nap végén a tanulságokat, ha lesznek.
Pontosan kezdődik az első koncert. Darya Mosenzon nem is leplezi a lámpalázát, de az az első hangoknál elszáll.
Darya több generációs klasszikus zenei háttérrel szeretett bele a marokkói zenébe, és ez a szerelem mára egy nagyon erős produkcióvá érett.
Triójában Charlie Sabach oudon játszott Hillel Amsallem ütőhangszereken. Nagyon szépen hozzák Észak-Afrikát Darya virtuóz zongorajátékához.
Darya órákkal később mellettem hallgatta az egyik teremben lantosát egy alkalmi trióban Milton Michaelivel és a Sababa5 gitárosával, Ilan Smilannal. Valaki odabiccent gratulál neki. Csatlakozom: nagyon, nagyon jó volt! Magamban még hozzáteszem, hogy ha sikerül átlépned lélekben, szívben az európai kultúra korlátait, akkor zseniális lesz. De ezt biztosan ő is tudja, van még erre ideje…
Majdnem végig tudtam hallgatni, de tovább kellett mennem.
A fesztivál úgy van szerkesztve, hogy vagy kiválasztok napi 3-4 koncertet amit végighallgatok, vagy svédasztalként mindenbe belecsipegetek. Az utóbbit választottam. Kicsit ügyetlenkedtem az elején, hogy a 6 stabil és a sok spontán játszóhely mindegyikére odaérjek, de a fesztivál rutinom győzött, szinte alig van koncert, amibe nem tudtam belekóstolni.
Ez a jövő-menő nézelődő attitűd teszi különlegessé a Jeruzsálemi JAzzFesztivált, erre hamar rájöttem.
Az Izraeli Képek Terme a múzeumi sétálás tengelye.
Itt klasszikus jazzt játszanak. A swing, a bibop, és a modernebb idők mainstremje megy. Az izgalmasabb „határeset muzsikák” elől ide lehet visszamenekülni. Ez a hely nagy nevek nélkül is folyton zsúfolt. A szólókat megtapsolják mint az oldschool jazzklubbokban, de a muzsika is odavalósi.
Sababa5
A szoborparkban két színpad is működik az áthallás miatt, amikor az egyik helyen búcsúzik a zenekar, már hallom a másik felkonferálását.
A Sababa5 nem okoz meglepetést, a „jazz” szó meghatja ugyan őket, így a kellemes pszihedelikus orient muzsikájukban most hosszabbak, elszálltabbak a szólók, de azért a jazz innen messze van. Kellemesen telik velük az este.
Másnap ugyanitt a Kens és Daniel Zamir szaxofonos már nem hagy kétségeket, hogy jazzfesztiválon vagyok.
A fiatal Kens triót eddig csak felvételekről ismertem. Okos, pedáns fúziós jazz csapatnak tűntek, de itt kiderült, nagyon felnőttek a feladathoz: nem csak kísérik Daniel Zamir muzsikáját, de teljesen azonos energiákkal muzsikálnak a világsztárral.
Ugyanez a reveláció a Sol Monk trió is.
Adva van egy dobos, Aviv Cohen, aki csak az afrikai törzsi zenékhez fogható bonyolult groovokat dobol. Ebből kell főzni a másik két muzsikusnak.
A basszusgitáros Dor Samoha és a gitáros Tamuz Dekel (igen a Tatranban is ő) meg is teszi ezt. Ők hárman pörgős, futurisztikus jazzt (nujazzt? postjazzt?) varázsoltak a szobrok között velük vibráló fiatalabb közönségnek…
…mert az idősebbek inkább bent maradtak Ofer Landsberg triójának és Barak Mori kvartettjének koncertjén. Ezek a koncertek igazi stabil jazzt ígértek, ültetett nézőteret, és „csak” a műfaj meglepetéseit az improvizációt. De ez sem volt kevés!
Nem vagyok igazi jazzgitár-fan de Ofer Landsberg gitárjátéka elsodort. Virtuozitás és végtelen dallamok, miközben nem hagytuk el a bebop ösvényeit, a billentyűse Yonatan Riklis pedig igaz retro hammond hangzással és nagyon eredeti szólókkal tartott vele.
Izraelben nagyon sok a jó bőgős, olyanok is, akik session muzsikusként bármilyen műfajban megállják a helyüket, és olyanok is, akik zenekarvezetőként saját utat (is) járnak.
Ezek egyike Barak Mori.
Kvartettje a két szólistára épül, Katia Toobool zongoristára, akivel régóta együtt muzsikálnak már, és Yuval Drabkin szaxofonosra.
Friss, eleven, modern jazz volt, amit játszottak, távol a szélsőségektől…
…illetve pár teremnyi közelségben. Mert a dadaizmus és szürrealizmus kiállítótermeiben Dr. Doron Kaufman és Hagai Fretsman alkalmi formációi az igazi kortárs improvizatív zene csemegéjét csempészték a fesztivál roskadozó asztalára.
Ők voltak, akik a Jeruzsálem Múzeum inspiratív tereit legjobban kihasználták.
Kevesen ácsorogtunk-ücsörögtünk a furcsa terekben és muzsikákban, de az egyik legizgalmasabb színfoltja volt mindkét estének.
Eyal Talmudiról majdnem lemaradtam. Őt a kis klubok sűrű tömege inspirálja, akiket expresszív agresszív free-punk-balkán muzsikájával magával szokott ragadni. Itt, a bejáratnál rögtönzött színpadon a decensen körbeülők között magához képest szolidan játszott csak.
Tamir Muskat popzenei producer (Balkan Beatbox és sokan mások), ezt nem lekicsinylően mondom, csak ebből következik, hogy kizárólag sikeres dolgokat tud csinálni.
Ez a projekt Tom Meira Armonyval is nagyon kellemes muzsika. De nem rázott meg, nem vágott földhöz. Kicsi billegett a nosztalgikus és a pszihedelikus időutazás között, és Sefi Zisling trombitás pompás szólóiban néha felcsillant a jazz. A kórus nagyon szép pillanatokat hozott, de nem fájt a szívem, hogy nem várhattam meg a végét.
A Jeruzsálem JazzFesztiválra született produkciók közül ez volt legtávolabb az új zenékre éhes szívemtől.
A Marsh Dondurma és Anat Moshkovski összepárosítása viszont kiváló ötletnek bizonyult.
Anat Moshkovski párizsi attitűdjével üdítő jelenség a zenei életünk angolszász túlerejével szemben.
Yehudit Ravitz dalaival már volt egy-két rendez-vous-ja, de most nagy fába vágta a fejszéjét…
Nem hittem volna, hogy Yehudit Ravitz sanzonná varázsolt dalai megélnek, sőt kivirágzanak egy jazzesítés során, és azt sem gondoltam volna, hogy erre a súlyos balkán-new orleansi rezesbanda, a Marsh Dondurma lenne a legjobb. Tévedtem.
Érzékenyen, kreatívan és alázattal szolgálták Anat Moshkovskit és Yehudit Ravitz dalait, azok pedig ettől a pompás aranzs-tól a jazz bigbandek élén énekelt standardek rangjára emelkedtek.
A Fordított Fa színpadánál ez a koncert aratta a legnagyobb közönségsikert.
Szép gesztus volt, ahogy a fesztiváligazgató Avishai Cohen is beszállt egy trombitaszóló erejéig Anat Moshkovski mellé a bandába, a Marsh Dondurmaba.
Az éjszakai utolsó menetek előtt mindkétszer meg kellett állnom a Castle in Time zenekar folyosóján, mind a kétszer ugyanott az utolsó felgyorsulásnál tartottak Terry Riley: inC című művében, ami igazi titkos ösvény a kortárs minimal zene és a jazz között. Nem véletlenül játszik Matan Daskal zenekarában az izraeli freejazz krémje…
Nemrég hallottam az egész művet a teljes Castle in Time-mal, most tovább siettem.
A Fordított Fa Színpadon a második estét a rocker szívem régi kedvence zárta, a progrock veteránjai, akik a techno groove-októl sem riadnak vissza, és néha a metál keménységével szólalnak meg: a Tiny Fingers. És hogy a csak erre a fesztiválra készülő produkciók sorát gazdagítsák, itt van velük a színpadon: Daniela Tourgeman.
Évekkel ezelőtt már dolgoztak együtt, de a koncert címe, „UNRELEASED” sejteni engedte, hogy friss, kiadatlan anyagokat hallunk majd. Féltem, hogy ez a lírai énekhang túlzottan megszelídíti majd a rock energiáival táplált muzsikát, de nem ez történt.
Helyet talált Daniela Tourgeman az instrumentális rockban az énekdallamoknak, és így a Tiny Fingers apokaliptikus világa kiegészült Daniela reményt jelentő hangjával. Végighallgattam és majdnem lekéstem az utolsó tel-avivi vonatot.
(0:40-kor a tel-avivi főpályaudvaron kirakott zongorán még két katona srác gépfegyverrel a hátán improvizált. Ennyit a fegyverekről és a néma múzsákról.)
A harmadik napra, illetve éjszakára – Jeruzsálem, szombat – nem sikerült eljutnom.
Fáj a szívem, hogy így lemaradtam Avishai Cohen Jimi Prasad Orchestra nevű új zenekaráról, de ezt még remélem, bepótolhatom.
A többi friss produkciót viszont sikerült begyűjtenem.
Bár az a gyanúm, hogy néhány itt született projektet életben tartanak majd az alkotók a jövőben is.
Joseph E-Shine & The Invisible Dancing Rabbi Experience giga-projektjénél látok erre a legkevesebb esélyt.
Ha jól számoltam, 20 muzsikus fordult meg a színpadon, a népes alapcsapat mellett rapperek, egy vonósnégyes, egy klarinétos.
Joseph E-Shine, azaz Yossi Mizrahi valami összefoglaló művet akart létrehozni, a széttört világunk darabjait összerakni.
Nem válogatott a zenei eszközökben: az acidjazz funk vezetett a hip-hophoz, az néha rockos kíséretbe váltott, aztán duzzadt, duzzadt, keleti ritmikák, klezmer dallamok, klasszikus zenei szőnyegek…
Mintha az egész fesztivál lett volna kicsiben, minden konvergencia megismétlődött itt Yossi Mizrahi kezei alatt. Nem mérlegeltem, mennyi volt ebben a jazz (talán csak a spontaneitás), de erős volt és friss.
Az utolsó euforikus percekben kellett elindulnom, hogy ne kelljen a jeruzsálemi pályaudvaron bevárnom a hajnalt…
Vittem magammal a Fordított Fa és a reménybe visszafordított világ képét.
Muzsikákat, muzsikusokat összepárosítani, hogy új zenei gondolatok szülessenek, műfajok felett átívelő hidakat építeni, amin a szűk szubkultúrák táborai át meg át sétálhatnak szomszédolni, friss levegőt szívni, olyan projekteket létrehozni, amelyek mozgásba hozzák a benne muzsikálók fantáziáját kreativitását, ez volt a fesztivál jól tapintható koncepciója. És ezt fejezte ki a Jeruzsálem Múzeum termeiben a zenei irányok erőtereiben áramló közönség is, akik szerették ezt a sok meglepetést, az új köntösbe bújó, ismerős zenei világokat, és a jazz műfajt, ami ha nem is volt mindig jelen, de egy kicsit megint közelebb jött.
Fotó: Silló Sándor
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
