Olyan gyorsan történt, hogy mindenre alaposan akadt idő. Emlékszem pontosan, hogy az első cipőfűző bekötése, vagy korábban a hasról hátra fordulás, egyszer csak ott volt, mint az érettségi, vagy ez a legutóbbi esküvő. Gyorsan telt el ez a sok év, mióta gyerekünk van, de mégis mintha minden felidézhető lenne külön-külön, az összessel az összes, ami ránk tartozott, amit velünk csináltak, amit közösen csináltunk.
Mostanra mindenki felnőtt, tanul, dolgozik, szeret, együtt él valakivel. Még többet kapcsolódnak velünk, mint mi a szüleinkkel, de már látszik a távolodó hajó, ami biztonságosan szeli a vizeket, rajta a felelős személyzettel, és az általuk fontosnak tartott felszereltséggel. A parton kicsit sírósan, kicsit nevetősen álldogálunk, mentőcsónakunk mindig indulásra kész, ha riasztás érkezne, de nem érkezik, ami jó.
Már évek óta tart a felkészülés, a leválás, mindenkinél máshogy, máskor kezdődött, nem is a fizikai távolsággal, hanem már jóval előbb. Nem siettettük, talán nem is lassítottuk a folyamatot. Nem tudom, mikor fogtam fel, hogy tulajdonképp erre megy ki az egész. Minden, amit már tud, amire már önállóan képes, azzal a távolságot növeljük köztünk és köztük, de mindig boldogsággal tölt el inkább, semmint félelemmel, vagy megfosztottsággal.
A szerepeink cserélődnek, most kezdem érezni, olyan, mint mikor fordul át a páternoszter lift. Ők felfelé jönnek, mi lefelé kezdünk menni, igaz, most még hosszan lehet majd ránk számítani, de az a bizonyos átfordulás már megesett. Alakítják új, már saját fészkeiket, a maguk képére, ahol visszaköszönnek részletek a miénkből, azok, amelyek kinek-kinek az otthonosságot jelképezik. Már rég maguknak választanak könyvet, ruhát, pihenést, elfoglaltságot, ezek is ismerősek, de jól körülhatárolható, hogy az övék.
Innen, ebből az új látószögből folyik tovább a mese, ami itt kezdődött Izraelben. Néhány nem kevésbé fontos fejezetet Magyarországon írtunk hozzá, a jelenidő pedig három ország négy különböző városában zajlik. A be- és kivándorlásra megfeleltethető héber kifejezés szerint, aki idejön élni, az felmegy, aki innen elköltözik, az pedig le. Mi se a be- és ki-, se a fel- és le-érzéssel nem tudtunk mit kezdeni, mert mindegyik kizárólagos. Bennünk egyszerre létezik a kettő. Egy seggel két lovat valóban nem lehet megülni, de identitásunk összetevői lehetnek többféle gyökerűek.
A gyerekeink értenek és beszélnek mindkét nyelven, kötődnek mindkét irányba, csakúgy, mint mi. Felmenőink között kulturális sokszínűségben nem lett volna hiány, ezek őrzése vagy továbbadása elsikkadt. Egy ideig úgy éreztem, nem fair, hogy ők ennyire leegyszerűsítették a képletet, mostanra inkább az érdekel, hányféle adható tovább, hogyan választódik ki a gyakorlatban, mi őrződik meg, mi halványul el, hogyan illeszkedik a pici egyénekből álló nagy egészbe a pici egyén.
Történelem órán az iskolában könnyen érthető volt, hogy adott területen országot gründolók törekedtek a közös nyelv, vallás és kultúra kialakítására saját és határaik védelmének érdekében. A nemzetiségi térképeken aztán látszott, hogy derék dolog a törekvés, de vannak tények.
Ebbe a szédületes forgatagba születtünk és szültünk bele! A ki-/bevándorlásnak, vagy más néven fel-/lemenésnek a szűk családunkban sincs vége. Öt pár, öt különböző stratégiája tárul elém naponta, hogy visszavigyen az időben, felmenőim vélt, valós, tudatosan, tudattalanul alakított sorsához. A kétfelé nyúló karként elképzelt családtörténeti számegyenes rovátkái, bejegyzései állnak össze egybefüggő történetté.
Középkorúvá érve boldogan adok és kapok a nagy egészben, míg a mindennapi rutin el-elfedi a részleteket.
Fotó : CC BY-SA 4.0
Mentálhigiénés szakember, blogger, Jeruzsálem
