Az anekdota szerint egy amerikai házaspár az európai körutazása során meg szeretett volna nézni egy igazi európai focimeccset. Odamentek a stadion jegypénztárához, és két jegyet kértek. A pénztáros megkérdezte, hogy melyik csapat szurkolói. „Egyik csapaté se” – válaszolta a két amerikai. „Olyat nem lehet – mondta a jegypénztáros –, csak valamelyik szurkolótábor szektorába tudok jegyet adni.”
Így érzem magam október 7-e óta. Nemcsak a Közel-Keleten nyíltak frontvonalak, hanem a sajtóban és a közösségi médiában is. Ha nem skandálom elég hangosan másokkal közösen a rigmust, akkor ellenségnek kiáltanak ki. Talán valóban nem egy háború közepén van itt az ideje patikamérlegen méricskélni a pro és kontra érveket. Talán valóban lőni kell, és nem gondolkodni – legfeljebb utólag elemzünk, ha véletlenül valami hibát elkövettünk. A járulékos veszteségek elenyésznek, ha a stratégiai célt elérjük.
De tényleg így van? Három érvet hozok amellett, hogy kerüljük el a B-közepet, és inkább olyan széket keressünk a lelátón, ahonnan higgadtabban követhetjük a meccset.
Először is, hiszek abban, hogy létezik egy semleges, megnyerhető középtábor világszerte. Kár energiát ölni önmagunk hergelésébe, akárcsak a szélsőséges Izrael-ellenesek meggyőzésébe. De vannak a középen állók is: a csendes többség. Észre se veszi őket, aki kizárólag a „mi” és „ők” kétpólusú világában él. De mégis érdemes őket megpróbálni meggyőzni, mert ők a mérleg nyelve. Nem, nem fognak beállni a pro-izraeli B-középbe, ne is legyen célunk az, hogy saját narratíváinkat fogadják el. Lépjünk túl azon, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van”, és vegyük tudomásul, hogy másként látják a világot. Ennek ellenére Izrael hasznára válhatnak, ha nem tesszük őket Izrael ellenségeivé.
Tisztában kell lenni azzal, hogy saját érveink esetleg kontraproduktívak. Ha őket akarjuk meggyőzni, akkor az ő gondolkodásmódjukból kell kiindulni, nem a sajátunkból. Például a nagyszüleink, dédszüleink által átélt holokauszt ismételt hangoztatása nem érv, ha itt és most a másik oldalon jelennek meg a szenvedés képei. Fájdalmat és fájdalmat nem lehet összehasonlítani. Ha belemegyünk abba a vitába, hogy a mi fájdalmunk miért nagyobb, miért nekünk van igazunk, akkor mi húzzuk a rövidebbet, hiszen senkinek nincs joga megkérdőjelezni a másik fájdalmát. Hasonlóképp nincs senkinek joga megkérdőjelezni a másik identitását. „Az identitás nem olyan, mint az óbor, hogy minél régebbi, annál értékesebb” – írta két évtizeddel ezelőtt a Tüskés nevű felhasználó a Córesz levelezési listán. Azzal, hogy megkérdőjelezzük a palesztinok nemzeti identitását – vagy jogát saját szülőföldükhöz, mondván, hogy tucatnyi másik arab országba költözhetnek – könnyen magunk ellen fordíthatjuk a kulturált világ semleges közvéleményét.
A békés együttélésre való törekvés az, amire fogékony a csendes és semleges többség. Nagyon nehéz eltalálni a megfelelő kommunikációt, hiszen a sokkoló képek megosztása kétélű fegyver lehet a kommunikációs háborúban. Hasonlóképpen azt is fel kell mérni, hogy az izraeli hadsereg által megosztott bizonyítékok például egy feltárt alagútról, egy inkubátorba rejtett fegyverről vagy egy Hámász-lövedék által eltalált gázai kórházról csak annak bizonyíték, aki szakember, aki érti, hogy mit lát (én nem ismerem fel a fegyverfajtákat, nem ismerem a helyszíneket), és aki elhiszi, hogy ezek nem megrendezett jelenetek. Én elhiszem a Cahal állításait a képekre vonatkozóan. De tisztában kell lennünk azzal, hogy egy független megfigyelő épp annyira szkeptikus (vagy épp annyira hiszékeny) az egyik oldalt hallgatva, mint a másikat – és erre még büszke is, bármit is gondoljunk erről.
Másodszor, hiszek abban, hogy csak objektív elemzés vezethet megoldásra. Tekintsük például az amerikai egyetemeknek juttatott katari pénzek ügyét. Ha jobban megnézzük az adatokat, kiderül, hogy sok intézmény néhány millió dollárt kapott az Öböl-államtól, ami hatalmas összeg az átlagembernek, de aprópénz a nagy amerikai egyetemek költségvetéséhez képest. Sokkal többet veszítenek, ha elesnek gazdag amerikai támogatóiktól, hallgatóiktól, ha oktatók hagyják el őket, és csökken az intézmény presztízse, a brand piaci értéke. Néhány cikk amellett érvelt, hogy minél több pénzt kapott egy-egy egyetem, annál durvább zsidóellenesség ütötte fel a fejét a kampuszon. De vajon bárki is elvégzett egy korrekt korrelációszámítást, vagy csak ún. „anekdotikus evidenciák” alapján vontak le messzemenő következtetéseket? Aki egyetlen félévig tanult statisztikát, azt is tudja, hogy még a szignifikáns korreláció sem bizonyít ok-okozati viszonyt: vajon a katari pénz okozta a pro-palesztin álláspontot, vagy fordítva, oda ment több katari pénz, ahol eleve is arab-párti volt már korábban a légkör?
Hogyan képzeljük el a katari pénzek hatásmechanizmusát? Az egyetemi elnököknek megüzenték októberben, hogy ha szeretnének még pénzt, akkor hergeljék fel a diákokat? Ebben az esetben miért születtek elítélő nyilatkozatok az egyetemi vezetők részéről? Még a híres-hírhedt decemberi kongresszusi meghallgatáson is többször elmondta Claudine Gay, a Harvard elnöke (bár ez kevésbé jutott el a zsidó sajtóba), hogy „That type of hateful speech is personally abhorrent to me.” Ehhez mit szóltak a katariak? És ahhoz, amikor erőszakkal verte szét az egyetemi rendőrség az egyetemi tüntetéseket? Hozzájárultak a katariak ahhoz, hogy a zsidóellenes és iszlamofób erőszak mértékét felmérő bizottságokat állítsanak fel ezek az intézmények? A legdurvább erőszakhullám közepette izraeli diákvezetőt választottak a Columbián, zsidó elnököt a Harvardon, a Yale-en pedig először neveztek ki zsidó lelkészt university chaplain-nek. Az ellentmondó hírektől pörgök, mint vasorrú bába a mágneses viharban…
Azaz pörögnék, ha nem tudnám, hogy a világ sokszínű, nem fekete-fehér. A pontos megértést nem segíti, ha konteo-szintig leegyszerűsítjük a magyarázatainkat. A nyugati egyetemi világ éppúgy összetett, mint az izraeli társadalom, szélsőségekkel és mérsékelt (de csendes) tömegekkel. A párszáz tüntető a hallgatók 1%-át ha kiteszi, a többi 99% tanul – és álláspontjuk egy széles spektrumon helyezkedik el, akárcsak az oktatóiké. Máshol van Amerikában a véleményszabadság határa, mint Európában, eltérőek a kommunikációs reflexek, decentralizált a döntéshozatal, és sok információ el se jut a sajtóig.
A példa túlmutat a katari pénzek és az amerikai egyetemek történetén. Ha meg szeretnénk érteni, pláne, ha megoldást szeretnénk találni ezekre a valós problémákra, akkor a történet teljes komplexitásának az árnyalt megértése lehet csak célunk – nem önmagunk hergelése egyoldalú információfoszlányokkal és zsigeri reflexekkel.
Harmadszor pedig, abban is hiszek, hogy önmagunk integritását csak higgadtan tudjuk megőrizni. Ha elveszítjük a fejünket a B-közép stílusában, az már nem mi leszünk. Ha fake-news-ra ellenőrizetlen posztokkal válaszolunk, akkor önmagunknak hazudunk, saját önképünk torzul. Önreflexió, önkritika, önmagunk kívülről szemlélésének a képessége az, ami lehetővé teszi, hogy emberek maradjunk a nehéz időkben, és átmenekítsük az identitásunkat a jövő évtizedekre is.
Ezért oda kérnék jegyet, ahonnan legjobban látni a meccset. Ahol önmagam maradhatok, és mindkét fél játékát szabadon megfigyelhetem, megérthetem, értékelhetem.
Főkép: Az Izrael-Izland Euro 2024 mérkőzés szurkolói Budapesten – Fotó: Nagy Ákos / Kinneret Photo
Biró Tamás: nyelvész-hebraista, 1998 és 2000 között a jeruzsálemi Héber Egyetem Rothberg International School-jában tanult, majd Hollandiában szerzett doktori fokozatot számítógépes nyelvészetből. Tíz éve az ELTE-n és az OR-ZSE-n oktat.
