1954 nyarát írjuk. Mózes nagypapa hetvenhat éves. Atlétatrikóban áll a lakásunkhoz vezető lépcsősor tetején. Távolba néz szigorú tekintettel. A lépcső előtt apa úszógumit tart a kezében (egy sok javításon átesett gumibelsőt), és a közepén Gadit öleli magához. Valószínűleg a tengerpart felé tartottak. Így néztek ki a Bisseliches / Bar-Sela család férfi tagjai apa albumának recés, sárgára fakult régi fényképén.
A fénykép háttérben pedig az egykori Bicaron negyed Tel-Avivban. A keskeny Zweifel köz a Dnyeper melletti Mahiljovból származó Eliezer Zweifelről kapta a nevét. Író, költő, fordító, tudós és hébernyelv-tanár volt. Bár a haszid vallási mozgalomhoz tartozott, ő próbálkozott elsőként, hogy közvetítsen a különféle zsidó vallási irányzatok között. Talán nem is véletlen, hogy nagypapánk éppen ebben a kis utcácskában lakott. Nagypapa a budapesti neológ Rabbiképző Intézet gimnáziumának növendéke volt, majd a Műegyetemen gépészmérnök lett, világi ember, aki órákat, napokat, teljes ünnepeket töltött a zsinagógában, ahol mindenféle vallási és politikai nézetet valló barátra tett szert. Világisága nem gátolta abban, hogy minden jó cselekedetünk után megáldjon minket a kohaniták áldásával, akkor is, ha csak egy pohár vizet vittünk neki, vagy beágyaztunk nála, vagy elkísértük a zsinagógába: „Áldjon meg az Úr és oltalmazzon! / Ragyogtassa rád arcát az Úr, s legyen hozzád jóságos! / Fordítsa feléd arcát az Úr, és szerezzen neked üdvösséget!”
Zweifel köz 10.
Első emelet a köz végén, hosszú lépcsősor vezet az udvarból a lakásunk ajtajáig. A bejárat felett fémtető, apa készítette a gyárban, ahol dolgozott. Két kis szoba, konyha egy kis erkéllyel, amelynek történelmi szerepe lett a szomszédság életében a későbbiekben. Négy fő… aztán még egy. Az egyik szobában Mózes nagypapa lakott, a másikban pedig szüleink és mi, az ötéves Gadi meg én, Yoram az egy évemmel. A konyha erkélyén pedig Manuela, aki igazi családtagnak számított.
Intim élet folyhatott a kis lakásban. Szüleinktől hallottuk nemegyszer, hogy éjszakánként addig rázogattam a kiságyat, míg az egyik faltól a szemben levő falig el nem értem vele. Nem lehetett nagy távolság a falak között.
A környék egyetlen nagypapája
A mi nagypapánk volt az egyetlen nagypapa a környéken. A felnőttek közül legtöbben holokauszttúlélők voltak, és a családjukkal éltek a negyedben. A gyerekek neve sok mindent elárult a szülőkről. Risu lengyel, Ferkó és Gabi Schwartz budapestiek, és Israel is, akinek héber neve volt ugyan, de szintén pesti volt. Izsu lengyel, nővére, Nurit már Izraelben született. És mi, Gadi és Yoram. Szüleink nemrég érkeztek Magyarországról, és előkelő bibliai nevünket azért választották, hogy helybelinek érezzük magunkat. Volt még néhány idős ember a szomszédságban, de nem voltak aktív részesei a környék eseményeinek. Közülük csak nagypapa beszélt héberül, a gimnáziumban tanulta. Kíváncsiságán és mások felé szeretettel forduló természetén kívül hébertudásának is köszönhette, hogy mindenkivel nagyon jó barátságban volt.
A nagypapa ezt a barátságot nagy megtiszteltetésnek tekintette, és felelősségtudattal teljesítette az elvárásokat. Ismerte a környék összes lakóját. Minden alkalommal, amikor elvitt minket, hogy vásároljon nekünk valami kis apróságot, még jó pár gyerek csatlakozott hozzánk, és persze nekik is jutott kóstoló a kis bódé édességeiből. Így visszatekintve is nyilvánvaló, hogy a nagypapának személyes varázsával és határozottságával különleges tehetsége volt az emberi kapcsolatok kialakításához. Vonzódott az emberekhez, és az emberek vonzódtak hozzá. Kicsik és nagyok nagypapának szólították. Mindenki nagypapája volt.
Nagypapa mindenkivel jóban volt. Mi túl kicsik voltunk ahhoz, hogy értékelni tudjuk a látogatóba érkező vendégeit. Csak évekkel később értettük meg, hogy ki mindenki kereste fel és töltött nála órákat. Például Avigdor Hameiri író, a Hakumkum szatirikus színház alapítója, amikor megtudta, hogy a nagypapa alijázott, rögtön elment hozzá, és attól kezdve rendszeresen látogatta. Avigdor és Sisa Eliezer (matematikus, mérnök és író is egyben) általában délben érkezett. Anyánktól hallottuk, hogy nálunk még a szűkös években is mindig akadt elegendő ennivaló, és a vendégek tudták, hogy finom ebédre számíthatnak, amit otthon talán nem kaptak. Órákig beszélgettek, ettek, ittak, majd távoztak.
A kiskapu
Ugyanebben az időszakban a Szochnut működtette Jeruzsálemben az Ecion nevű ulpant, ahol sajnos kevesebb hely volt, mint ahányan szerettek volna bejutni a héber nyelvtanfolyamra, és ezért a férőhelyeket az eredetországukban aktív cionistáknak tartották fenn. Azt várták tőlük, hogy az épülő országban is vezető szerepet töltenek majd be. Nagypapa szinte mindenkit ismert, aki Magyarországról érkezett ezekben az években, ezért őt bízták meg azzal, hogy kiválassza a nyelvtanfolyamra jelentkezők közül, kik felelnek meg ennek a feltételnek.
Egy szép napon egy huszonöt év körüli fiatal író jelent meg a nagypapánál. Magyarországon Kishont Ferencnek, Izraelben Efraim Kishonnak hívták. Anyánkkal együtt, ugyanazzal a hajóval érkezett Izraelbe. A fiatal író megértette, hogy a nagypapán múlik, bekerül-e az ulpanra vagy sem, és ezért meglepte nagypapát egy barátkozó látogatással. A nagypapának nem mondhatta, hogy aktív cionista volt Magyarországon, de elmondhatta, hogy írói pályafutása és megélhetése a nyelvtudásától függ. „Ha van valaki, akinek jól meg kell tanulnia héberül, akkor az én vagyok” – magyarázta. Nagypapa pedig legalább egy napig gyötrődött, és még a szüleinket is beavatta gondjaiba: „Ha igazolom, hogy Kishont aktív cionista volt Magyarországon, a Szochnut megvonhatja tőlem a nyelvtanfolyamra ajánlott személyek kiválasztásának bizalmi feladatát, viszont ha nem ajánlom a tanfolyamra, akkor nem tanul meg héberül, és a megélhetése lesz veszélyben” – magyarázta nagypapa a szüleinknek és saját magának is. Végül úgy döntött, hogy cionistának tekinti Kishontot, és ajánlja a felvételét az ulpanra. Ilyen volt a nagypapa. Határozott, akit saját logikája és ösztöne irányított mások befolyása nélkül. A Szochnut pedig szemet hunyt. Kishont később több szatirikus írásában bírálta az izraeli ügyintézést, bürokráciát, de erről a kiskapuról, ami megnyitotta előtte az utat a hébertanuláshoz, soha nem írt.
Gyakorlati matematika
Apa és nagypapa mindig is szerette a matematikát. „Számokkal mindent kifejezhetünk” – mondogatták gyakran. Szabadidejükben a nap átmérőjét számolták ki a naplemente időtartama alapján, vagy azt, hogy mikorra kerül az egész világ a sírba, ha nem változnak a temetkezési szokások. Bizony, nálunk megszokott téma volt a halál, hol humorral, hol anélkül.
Bevásárláskor apa és nagypapa fejben összeadogatta a vásárolt termékek árát, és az eladónál jóval hamarabb kiszámolta a végösszeget, akár tompa ceruzacsonkkal, akár később számológéppel jutott a végeredményhez az eladó, sőt még a pénztárgépnél is gyorsabbak voltak.
Így történt az eset a bicaroni zöldségesnél. Apa sokkal hamarabb kiszámolta a végösszeget, és észrevette, hogy a zöldséges sajátos módszerével bizonyára a családja anyagi helyzetén próbált javítani. Minden egyes összeg utolsó előtti számjegyét kilencesre kerekítette. Így keresett még néhány fillért, anélkül, hogy a vevők rájönnének. De nem a mi apánk! Rögtön rájött a turpisságra, és a zöldséges fülébe súgta: ahhoz, hogy őt becsapja, más trükköt kell kitalálnia.
A környék lakói igen szerény emberek voltak, nem volt pénzük, de a gyerekeket mindenki szerette. Egyszer, amikor apa hazaérkezett a munkából, elvitt a sarki boltba fagyizni. Nagyon meglepődött az eladó különös mosolyán, és azon, amit hallott tőle: „Bar-Sela úr, maga a negyedik ma. A gyerek itt járt már az anyjával, a nagypapájával és a nagymamájával is.”
Több áram, kevesebb erőfeszítés
A villanyt is korábban kötötték be hozzánk, mint a Zweifel köz másik oldalán. „Mázli kell az élethez.” Mindez persze jóval azután, hogy a szomszédos utcában már villanyt használtak. Az ott lakó Pfeiffer házaspártól ezért kaptuk meg a modern olajlámpájukat (ugye már mondtam, hogy mázli kell az élethez). Néhány hétre rá bevezették hozzánk is az áramot, de a szemben lakó szomszédokhoz még nem. Prinz asszony a szemközti házból összesúgott a nagypapával, és megkérte, engedje meg, hogy csatlakozhasson a mi villanyvezetékünkhöz. Nem tudjuk, miért, de nagypapa beleegyezett. Délután, amikor apa hazajött munka után, és meglátta, hogy tőlünk egészen a Prinzék lakásáig húzódik a vezeték, nagyon megharagudott nagypapára. „Mi lett volna, ha egy magas jármű arra halad, leszakítja a vezetéket, és valamelyik gyerek áramütést kap?” A vezetéket felszámolták, és Prinz néninek be kellett érnie a Pfeifferék modern olajlámpájával, amit továbbadtunk neki.
Költözés Givataimba
Miközben teltek az évek, megnőttünk, és további jelekből rájöttünk, hogy nagypapa milyen fontos személyiség a magyarul beszélők körében. 1960-ban elköltöztünk Givataimba. Apa egy dzsipféle autóra pakolta összes, a Bicaronban összegyűlt bútorunkat, és minket is beültetett a bútorok mellé. Nagyobb lakásba, tágasabb szobákba kerültünk, nagypapának óriási különszoba jutott, és továbbra is vele egy fedél alatt nevelkedtünk. Csak utólag értettük meg, milyen fontos emberek jártak hozzá látogatóba. Sisa Eliezert már említettük, de eljött hozzá Herskovits Fábián rabbi a tel-avivi városháza oktatási osztályáról, Kármán Tódor professzor, matematikus, fizikus és repülésmérnök, a szuperszonikus repülés atyja, Kőrösy Ferenc vegyészprofesszor. Ahogy Izraelben szokásos volt, Kőrösyt meghívták vendégkutatónak és tanárnak a haifai Technionra, de a beer-sevai egyetemen kötött ki.
Egyik nap Erdős Pál professzor, aki abban az időben az elméleti matematika világhírű, elsőrangú tudósának számított, látogatta meg nagypapát. Csak évekkel később tudtuk meg, hogy több mint ezerötszáz tudományos cikkével a matematikai kutatások világcsúcstartója. Több neves kutatóval működött együtt a világ minden részéről. Késői éveiben egy bőröndbe csomagolta fontosabb tárgyait, és bejárta a világot, hogy találkozhasson barátaival, tudós kollégáival. Köztük nagypapával is. Nagypapa órákat, néha napokat töltött a barátaival folytatott hosszú beszélgetésekkel. Nagyra értékelték közösségi tevékenységét, tisztelték a korát, és meghallgatásra, józan érvekre találtak nála.
1963-ban az egész család Magyarországra látogatott. Láttuk a Duna-hidakat, amelyeket a háború után nagypapa egykori építkezési vállalata állított helyre. Az elismerő okleveleket apa albuma őrzi.
1968-ban részt vettünk a nagypapa kilencvenedik születésnapja alkalmából rendezett, kétezer fából álló erdőültetésen a jeruzsálemi erdő bejáratánál. A Bne-Brit Nordau páholy kezdeményezte és adományozta a faültetést nagypapa nevére. Sok barátja érkezett az ünnepségre.
1969-ben párizsi rokonokra leltünk kicsinyke öttagú családunkban (egy nagymamával és egy nagypapával) ez jelentős esemény volt. Az igazság az, hogy ők találtak meg minket. 1948-ban nagypapa Párizsba ment Budapestről a Joint kongresszusára. A kongresszus idején a párizsi Max Bisseliches levelet kapott számára ismeretlen nyelven. A levelet apa küldte nagypapának Budapestről. A borítékra a címzett nevét írta, M. Bisseliches, és a francia posta a levelet Max Bisselichesnek kézbesítette. Max megértette a számára érthetetlen nyelven írt levélből, hogy ismeretlen családtagjai élnek valahol a világon. A családját megbízta azzal, hogy akármelyik városban járnak, a telefonkönyvekben keressék a Bisseliches nevet. Így tettek a fiai, amikor 1969 nyarán Izraelben jártak.
1987-ben amikor Gadi lánya, Michal elsőként a családban abba a korba került, hogy az iskolában feldolgozták a családtörténetet, kiderült, hogy nagypapa a szövetséges katonák mentésében vett részt Magyarországon, és erről elismerő oklevelet kapott Field Marshal Harold Alexandertől, az akkori magyarországi szövetséges hatalmak parancsnokától.
Szép lassan, morzsánként állt össze, hogy különleges ember volt a nagypapa: matematika-, technológia- és geometriakedvelő, akit imádtak az emberek. Mi pedig, gyerekek, élveztük a csínytevéseit, kíváncsiságát, ami ránk is átragadt. Elbűvölő mesemondó volt. Házakat és darukat mutatott meg nekünk, elvitt minket, hogy az elsők között legyünk, akik a mozgólépcsőt kipróbálják a Kikar Hamosavotban, és bemutatta nekünk az első tel-avivi házban működő liftet is.
Majdnem haláláig (kilencvenkét éves koráig) olvasott és tanult. Kedvenc időtöltése a buszozgatás volt. Felszállt egy buszra, majd ugyanolyan véletlenszerűen leszállt a buszról, ismeretlen utcákat fedezett föl. Amikor hazatért, az utcák névadóiról olvasott, kereste-kutatta, kik voltak, majd a térképen tanulmányozta a megtett útvonalakat.
Mesés nagypapánk volt. Máig hiányzik nekünk. Mindenki nagypapája, de a miénk is.
Héberből fordította Freireich Sommer Ágnes
A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject
A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com
