A magdal samszi katasztrófa tudósítása, hírműsorok – Yoana Gonen írása a Haaretzben.
Még 12 kis koporsóval bővült tegnap a vérontás köre, 12 újabb névvel a gyerekáldozatok listáján. Képek sora jelenik meg a képernyőn: a 10 éves Milar, aki nemrég egy videóban csillogó szemekkel mondta, hogy „mindannyian barátok vagyunk, mindannyian testvérek, békében és nyugalomban akarunk élni”; a 12 éves Eizel, kosárlabda-rajongó, aki éppen a pályán edzett, amikor a rakéta becsapódott; a 11 éves Alma, kiváló sportoló; a 16 éves Amir, mosolygós vörös hajú, aki a technológiai szakon jeleskedett; a 12 éves Jezen, egyetlen gyerek, aki szeretett zenélni és dobolni; a 11 éves Dzsfara, akinek maradványait egész nap keresték.
Gyerekek halála mindig szörnyű, és az egyetlen megoldás természetesen még több gyerek halála. Ezért, a magdal samszi tragédiára válaszul, amint visszatért Izraelbe, Benjamin Netanjahu elrendelte, hogy halasszák el körülbelül 150 beteg és sérült gyerek elutazását Gázából az Egyesült Arab Emírségekbe gyógykezelésre. Az értelmetlen késedelem az életükbe kerülhet, de Netanjahut nem érdekli — épp ellenkezőleg, haljanak meg. Mi van, ha semmi közük az északi tragédiához? Ahogy a nemzeti költő egyszer írta: egy kisgyerek vére mindig csak még több kisgyerek vére, amíg a sátánt meg nem elégítjük.
Mint egy ördögi kör, Izrael megint megölt néhány jelentéktelen aktivistát, a Hezbollah rakétákkal válaszolt, és itt van még 12 halott gyerek. A kis koporsók képei előtt a kommentátorok és az interjúalanyok — ebben a szakaszban már nehéz megkülönböztetni a közösségi hálózatokat a stúdióktól — azt követelték, hogy foglalják el Dél-Libanont, bombázzák Bejrútot, és zúdítsanak rájuk tüzet és ként. Miért sír csak 12 anya, ha lehetnének ezrek is? Igaz, lehetne megállapodást kötni, visszahozni a túszokat, véget vetni a háborúnak és visszaállítani a nyugalmat északon, de akkor hogyan állnánk bosszút?
Egyre több gyerek hal meg, és a megoldás mindig még több gyerek halála. Az elmúlt hónapokban ezrek haltak meg Gázában bombázások, éhezés és betegségek miatt, sokan még mindig a romok alatt vannak. Több tucat gyereket lőttek le és égettek el kibucokban. Tegnap kiengedték a kórházból a 7 éves Aminát, aki súlyosan megsérült egy áprilisi iráni támadás során, és kómában és lélegeztetőgépen volt. Mindenhol végtagjaikat vesztett gyerekek, rémálmokkal küzdő gyerekek, árvák.
Szemet szemért, amíg az egész Közel-Kelet lángba nem borul. Amíg egyetlen gyerek sem tud majd focizni anélkül, hogy attól félne, hogy egy rakéta leszakítja őket a Föld színéről. Amíg a gyerekek nem merik majd lehunyni a szemüket éjszaka. „Hé, gyerekek, hogyan tudtok így aludni, mintha a világ egy olyan hely lenne, ahol aludni lehet?” – kérdezi a parancsnok Hanoch Levin „A gyerek álma” című darabjában. „Végül is, ha végiggondoljuk, kúszva kellene négykézláb járnotok, félelemtől nyüszítve, és ököllel ütnötök a falakat.” Ha az izraeli, iráni, Hamasz és Hezbollah vezetőkön múlik, a gyerekek mindkét oldalon továbbra is nyüszíteni és kúszni fognak, amíg a világ világ. A világ nem gyerekeknek való hely, ahol aludhatnak, és főleg nem focizásra való hely.
Főkép: A magdal samszi temetés közvetítése – Fotó: 13-as csatorna
