6 év, 11 hónap és 5 nap.
A Hamasz elleni háború 300. napja.
Ennyi, átállunk a következő jelenetre, mondanánk, ha az élet egy film lenne. De nem az.
„Ki gondolta volna” – mondtam viccelődve J-nek, amikor már a Ferihegyen vártuk a csomagjainkat –, „hogy a végén még menekült leszel.” Az emberek általában valami borzalmas helyre születve döntenek úgy, hogy elmenekülnek, majd több évnyi menekültlét után bevándorolnak egy gazdag, békés nyugati országba. Ehhez képest ő, aki a világ egyik legbiztonságosabb országában született, bevándorolt Izraelbe, majd most a háború és egyéb okok miatt elhagyva Izraelt Budapestre menekült. Merthogy a Hamasz (és most már a Hezbollah és Irán) elleni háború háromszázadik napján végül is elindult velünk a repülőgép Budapestre, egy több mint másfél órás, hosszú és idegtépő, a gépben töltött várakozás után. A legtöbb utazó kisgyerekkel, gondosan jó előre tervezett nyaralásra jött, de sokan voltak, akik megvették az utolsó elérhető repjegyeket, és csak elutaztak bárhova, mielőtt Irán megindítja a támadást Izrael ellen. „Majd lesz valami” – mondta egy három pici gyerekkel utazó nő a bőröndökre várva. Kaha (így, héberül).
Fura az érzés, hogy itthonról nem megyünk haza, és ez különösen kihangsúlyozza az élet átmeneti mivoltát. Hét éves átmeneti perióduskora bomlik az életem: hét évet éltem Izraelben, hét éven át dolgoztam az MTI-ben, mielőtt Izraelbe mentem volna, előtte hét évvel határoztam el, hogy fotós leszek, és ebben a hét évben kerestem magam a hét évnyi filmezés után, ami egy másik hét évnyi színházat váltott fel. Hétévente kicserélődik minden sejtünk, és úgy tűnik, ilyenkor valami új kezdődik.
Végül is bolyongó zsidó lettem, mint már annyian előttem. Otthon lenni a világban bárhol, ajándék. De vajon, aki mindig úton van, hazaér-e valaha?
Budapesten döbbenetes a csend. Némán ülnek az emberek a buszon, a metrón, a villamoson. Senki sem nyomja a dudát. A béke zöld szigete, gondolhatná az ember. Amíg Izraelben a háború a mindennapok része, ha akarja az ember, ha nem, itt a fejekben zajlik. Összerezzennek, ha ismeretlen szól hozzájuk. Szociális kísérletnek is beillő, hogy mivel se égen, se földön nem találtam meg a magyar SIM kártyámat egy fontos üzenet elküldéséhez, próbáltam a négyes-hatos villamoson a telefonjukat nyomogató emberektől WiFi-t kérni. A válaszok hidegek és meglepőek: a „nem szoktam megosztani a netem”-, „nincs korlátlan netem”-, „mit képzelsz, menekült vagy, vagy mi?”-ig széles skálán mozognak. Net nem lett. Egy szenegáli fekete fiú volt az egyetlen, aki átérezve a helyzetemet a saját telefonját is feltartva kereste az ingyenes WiFi jelet, sikertelenül. A Műegyetemnél szállt le. Megölelt. „Sok szerencsét” – mondta, mert nem tudta, én úgy vagyok idegen, hogy itthon vagyok. Már hazafelé menet elered az eső. A megállóban a könnyeimmel összekeveredve folynak le a cseppek az arcomon.
A szombat reggeli piacozás eseménytelen. A kelenföldi parkban egy szürke betonépületet látva megnyugszom, van miklát. Közelebb érve látom, hogy mosdóknak és egy büfének ad helyet a kis szürke épület. Minek is lenne óvóhely Budapesten?
Este ömlenek a hírek. Tel-Avivban a tüntetés brutális verekedésbe fullad, öt embert letartóztatnak, robbanások szerte az országban. Budapesten tücsökciripelős langymeleg az éjszaka.
Reggel Holonban egy palesztin férfi megkésel három embert, két halott.
A jerida (Izraelből való elköltözés) fizikailag megtörtént. Lélekben örökre maradunk.
képipari szakmunkás, gasztrogeek, a diétázás fedett-pályás bajnoka, örök ulpanista, az Izraelinfo fotó- és gasztro rovatának vezetője, a Shomrim és a Haaretz fotóriportere
