„Veszel lovat?” – Hermina Drorral szemben áll a szarvasi játszótéren és várja a választ. Dror zsidóbarna színe ismét megtette a hatását, amiben az a szép, hogy most cigányasszony nézi cigánynak, ami, bár nem először fordul elő, most is ugyanúgy megdobogtatja a szívemet, mint az első alkalommal. „Nem tudom” – válaszol Dror nyeglén magyarul, mintha ezzel minden el volna intézve, de Hermina nem hagyja magát, és kitartóan Drort nézi. „Szeretnél lovat venni?” – segítem ki őt a kérdéssel, szintén magyarul, hiszen tíz év együttélés után most már mehetne neki a nyelv annyira, hogy ne sózzanak rá lovat ebben az alföldi városban csak úgy.
„Ló? Jaani szusz?” – kérdezi Dror, aki végre megértette, hogy mit akarnak tőle. „Nincs ló, nem akar ló” – fordul a kicsit zavart ötvenes asszonyhoz mosolyogva. „Tálaló is van, szép” – Hermina nem adja fel, mert megérzi, hogy Drorral lehet üzletről beszélni. Nadav és Rafi a padon ülve fagyiznak mellettem, én beleharapok a sajtos rolóba, aztán visszateszem a papírzacskóba, mert nem ízlik. Kíváncsian várom, hová fejlődik a beszélgetés. Hermina végül kér egy ötszázast és elmegy, mi pedig ott maradunk a parkban a hiánnyal, amit maga után hagyott. Ma nem vettünk lovat és holnap sem fogunk.
Rafi rutinos gyerek, hiszen harmadszorra táborozik Szarvason. A fagyizás után a Körös partját elhagyva, magas fák között sétálva kísérjük vissza a táborba, ahová már nem mehetünk be vele, mert idén szigorúbbak a beléptetési szabályok, mint tavaly. A tarkónkon érezzük Izrael háborújának idáig fújó szelét.
Dror új hobbit talált, mióta leállt két napra a Wizz Air: minden hajnalban megnézi, hogy indul-e a tel-avivi járat, és az eredményről minden reggel beszámol nekem. Egy hétig sikerült abba a hitbe ringatnom magamat, hogy Pesten tudunk maradni, és pár hétig még nem kell visszamennem a jeruzsálemi fagyba, vagyis a túlhűtött irodámba. Az iráni támadás elmarad, Nasrallah az olimpiát nézi, ezért nem lövet, vagyis lövet, de épp csak annyira, hogy ne ébressze fel vele az alvó oroszlánt, és a Wizz Air is repüljön. A légitársaságnál ha-kol ka-ragil, vagyis minden a megszokott rendben zajlik. Végül is, ha a Wizz repül, az azt jelenti, hogy nem kell támadástól tartani, de az izraeliek másképp gondolkodnak.
Dror a konyhában áll a pult mellett, elővesz egy zsemlét, kettévágja, mintha pita lenne, és kinyitja, hogy bele tudjon tömni valamit. Ámulattal nézem, és újra belezúgok, lám-lám, jót tesz a kapcsolatunknak a magyarországi kiruccanás. Dror mint perspektíva és menekülési útvonal, igaz, idén nyáron a háborúba menekülünk a békéből, most először a kapcsolatunk kezdete óta. Rafi közben a konyhaasztalnál latin nagybetűket ír, hiszen így tanult írni angolórán. Magyar szavakat ír a keresztrejtvénybe, amit Geronimo Stilton egeres könyvében talált, de szigorúan csak mássalhangzókat, PCK a pocok helyett, aztán amikor szólok neki, radíroz és káromkodna, ha lennének magyar szavai hozzá. „Is?? Miért nem iz?” – olvasná az egerek kalandjait, de a sok csalódás egyelőre elveszi a kedvét. Leteszi a könyvet, és olvasás helyett inkább kér egy zsemlét.
Milyen elhagyni a várost, amely fölé szabad szemmel messziről is kivehetően egy nő szobra emelkedik, egy olyan városért, amely fölött egy férfinak képzelt, láthatatlan valaki lebeg? A Szabadság-szobrot nézem a pesti rakpartról, és elképzelem, mi történne, ha Budapest lakói nemcsak tudnák, de el is hinnék, hogy szabadok.
Dror szerda reggel becsekkol a másnap induló gépre, és közben panaszkodik, hogy önként a poklot választjuk az Édenkert helyett. Mi mást tehetnénk, a pokolban jobb a társaság, ahogy a régi vicc mondja. Dror persze örül, hogy vége a hosszúra nyúlt szabadságnak, és örömének többször hangot is ad. Délután Leányfalunál úszik a Dunában az új fecskéjében, aztán kijön a vízből iszapos lábbal, boldogan. Bezzeg ilyenkor nem panaszkodik, hogy mikor megyünk már haza Jeruzsálembe. „Jobb lenne most a talpioti dugóban, igaz?” – piszkálódom, együtt nevetünk. Megpróbálom elraktározni a fényeket, és a víz és a szemközti fasor zöldjének színét, hogy elő tudjam őket hívni az emlékezetemben az emigrációban. „Olyan színű a szemed, mint a Duna” – mondom Drornak –, „elviszlek haza.”
