„Emlékszel, miért hagyta ott Misi Mókus az örökké termő fát?” – kérdezem Rafitól hajnali négy órakor a Wizz Air poggyászfeladási sorában állva. „A mókusok nem tudtak fára mászni” – válaszolja álmosan. Nadav mellettünk ül a földön a kis kék hátizsákjával a hátán, amiben a repüléshez nélkülözhetetlen csetreszeit cipeli magával. „Bizony, aztán jött a kígyó meg a sakál, és megette őket” – mondom neki, miközben a mögöttem álló férfi tolni kezd engem előre a sorban előttem álló haredi család bőröndjeire. Fizikailag még Budapesten vagyunk, a gép nem szállt még fel velünk, de fejben már megérkeztünk Izraelbe. Lehetnénk még egy-két órát az öreg Európában, de nem ezt választjuk mi, izraeliek, hiszen már nagyon vágyunk haza a háborúba, csak haladna már az a sor gyorsabban.
A sietség a gépen sem hagy alább. Én következnék a sorban a WC-hez, hiszen az előttem álló utas mögött éppen becsukódott az ajtó. Magabiztosan állok a légikísérők függönnyel az utastértől elválasztott része és az utánam következő férfi között, mert én, naiv, elfelejtettem egy pillanatra, hogy izraeliekkel utazom. Aztán amikor az ajtó kinyílik, a mögöttem álló ember már mozdul is az ajtó felé. „Én következem” – mondom neki, mire rám néz, majd egy félmozdulattal előre enged. A küzdelem elkezdődött, résen kell lenni folyamatosan, semmi nem jár magától.
Tántorgok a fáradtságtól a Ben-Gurionon. A vonathoz vezető bejáratot áthelyezték, ezért meg kell kerülnünk az építési területet, itt a jövő épül. Bámészkodom, mint a friss turisták, jó érzés megérkezni, azon gondolkodom, mit tehetnék azért, hogy minél tovább tartson ez a megmagyarázhatatlan jó, ami megmagyarázza mégis, hogy miért itt élek. Talán egyszer megértem ezt is, amikor a mindent szétégető nyári Nap lenyugta után végre fel tudok majd nézni az égre, válaszokat keresve.
A jó érzés pontosan addig tart, amíg másnap kiderül, hogy bérbe adták a termet, ahol a küzdősport-óráimat tartom. Felhívom az ügyintézőt, hogy mi történt. „Július közepén kell meghosszabbítani a következő évre a bérletet” – mondja. „Idén februártól bérlem a termet, ezt honnan kellett volna tudnom?” – kérdezem tőle teljesen feleslegesen. Megvannak nélkülem is, ez világos, az, hogy rendben fizettem eddig, nem szempont. „Megnézem, hogy mit tehetek, aztán ha nem hívlak vissza vasárnap estig, hívjál te” – mondja búcsúzóul a titkárnő, szintén feleslegesen, mert mindketten tudjuk, hogy nem fog visszahívni, nekem pedig másik hely után kell néznem, ha tanítani szeretnék jövőre. Ahol nyilván más problémáim lesznek, és ahol freelancerként a gazdasági tápláléklánc legalján a helyemet keresve szintén nem lesz nagy mozgásterem.
„Jó sokáig nyaraltál” – hallom Noam hangját valahonnan messziről az első munkanapomon az iroda lépcsőjén. Egymás mellett lépegetünk felfelé, ilyenkor az ember a lába elé néz, nem a másikra, bár abban sem lenne sok köszönet, hiszen a közöttünk lévő feszültség és Noam itt mellettem a régi. Öt másodperc alatt rájövök, hogy én sem változtam meg, csak beképzeltem magamnak, hogy új emberként tértem vissza Magyarországról. Kiérünk a föld alatti odúnkból, de még két emeletet meg kell mászni a büféhez. „Menjünk lifttel?” – hallom fél füllel a kérdést, amire csak legyintek, pontosabban a lépcsőre mutatok. Sétálva nyerek még három percnyi életet, amíg felérünk, a test dolgozik, beindulnak az agysejtek és mehet a small talk.
A büfében nekimegyek a fal mellett álló szemetesnek, bal kezemmel kiegyensúlyozom, hogy ne dőljön el, és abban reménykedem, hogy Noam nem vett észre semmit. Ő beáll a sorba, én előremegyek, és leülök egy asztal mellé. Már légszomjam van, pedig egyelőre egyedül ülök a nyitott ablakhoz közel, belélegez, kifúj, belélegez, kifúj, jár a mellkasom fel és alá, vajon elég lesz ennyi, hogy beszélgetni tudjak? Minden perc kevés most, de Noam már hozza is a kávét és a sütit magának. Kicsit bánt, hogy nem vett nekem is valamit, egy szódát legalább, aztán eszembe jut, hogy nem tudja, hogy nekem mi kell. Nem ismerjük egymást. Fél liter vizet megittam az előre megbeszélt találkozónk előtt, mégis úgy szomjazom, mint a sivatagi túrázó.
„Budapest másik világ, a szabadság városa” – mondom neki, amire elfordítja a fejét, nem beszél hozzá ez a mondat, ahogyan a többi is alig. Ki ez az ember itt mellettem, és mit akarok tőle? Felemlegetjük a végtelenségig húzódó közös projektünket, amiből ki kéne szállnom, ha szeretném magamat, hogy ne kelljen többet kapcsolatban lennem vele, mert még mindig azt hiszem, hogy szeretem. Noamot szemmel láthatóan nem hozza lázba semmi, mi történt veled, kérdezném tőle, de minek, hiszen mi történhetett volna, mióta másfél hónapja utoljára láttam, feleség, munka, gyerekek. Kapcsolódunk egymáshoz és mégsem, a ház falai, amíg világ a világ, itt lesznek körülöttünk és köztünk, védve minket a külvilágtól és saját magunktól.
Csak most veszem észre, hogy a büfé teraszának ég felé kör alakban nyitott tetejét az izraeli tulajdonos befedette. A lyukat, ahol eddig a szellem ki-be járhatott, most átláthatatlan, tejszínű undok plexiüveg fedi. Felmutatok a plexire, ahol eddig az ég volt, „látod te is, Noam?”, bólint, hogy igen. Talán nincs minden veszve mégsem, hiszen értjük egymást. Csak a szabadságunkból haraptak ki megint egy darabot úgy, hogy észre sem vettük.
