Tegnap véget ért a harmadik világháború. A Hezbollah izraeli bombázásáról szóló hír az USA diplomáciai sikerét jelentette: mindenki az előzetesen közölt elvárások szerint cselekedett. Hosszú idő után először vagyok optimista. (Persze ezen a vidéken mindig közbejöhet valami.)
Tegnapelőtt nagyon jókor érkeztünk meg Izraelbe, mert másnap hajnalban a Hezbollah támadása miatt hosszú órákra lezárták a Ben Gurion repülőteret.
Már napok óta nőtt a feszültség. Véget értek a tárgyalások, és nem értettem, kiben és miben kéne bíznunk. Nem láttam, hogy az amerikaiak mivel tudnák sarokba szorítani Netanjahut és az irániakat egyszerre. A lányom Berlinből hívott, hogy bonyolult baráti szálakon keresztül úgy hallotta, valami készül. Vigyázzunk magunkra. Ezt nem is kellett hozzátennie, hiszen tudja, hogy rakéták ellen az ember nem igazán vigyázhat. De megérkeztünk – egy csomó zajos gyerekkel és szüleikkel a gépen. Gondoltam, milyen abszurd ez. Hamarosan mindannyian ki lesznek téve a „talán-igen-talán-nem”-nek.
Dühösen mentem a mozgó járdákon, a széles folyosón a csomagkiadás felé. „Bring them home?” Talán inkább „Take him now!” – kiabáltam volna, de én ilyen rendbontásra sosem lennék képes.
Az évek óta tartó lejtmenet, amely végül minket is megtört és Izrael elhagyására késztetett, a végzetes október 7-i események, az azóta tartó háború, melyet egy megbukott, szélsőségesek által zsarolt vezető irányít, a legrosszabb forgatókönyv megvalósulását vetítette előre – valami olyasmit, amit Ishay Sarid „A harmadik” című könyvében is vázolt. Dühös, tehetetlen fájdalommal léptem Izrael földjére, oda, ahol fél életem nosztalgikus emlékei közt ringanak a fák.
És másnap hajnalra megindult mindaz, ami megindulhatott, és mire észrevehettük volna, már véget is ért.
Még mindig nem értettem semmit. A ma reggeli hírek és információk végre megvilágították, mi is történt tegnap: az USA elégedettségét fejezte ki, hogy mindenki kellő önmérsékletet tanúsított. A híres „situation roomból”, a helyzetteremből kísérték végig az izraeli katonai akciót és az eseményeket az operatív törzs tagjai, ahol az öreg elnök is megjelent. Az események kölcsönös bizalmat építenek. Íme, ha mindenkinek sikerült az amerikai elvárások szerint viselkednie, akkor ez a mediáció működik, és a jövőben is lehet számítani rá. Persze autoriter rendszerek egyeduralkodói mindig paranoiásan fognak viselkedni. Az iráni vezetés még sokáig marad a Közel-Kelet kalóza. Még jó, hogy ők nem félnek az eszkalációtól, hisz csak rajtuk múlik.
Nem, nem akarom azt mondani, hogy Izraelre a legnagyobb veszélyt nem a belső antidemokratikus folyamatok által keletkező szétesés jelentené. De Netanjahu sem állhat ellen tartósan az amerikai nyomásnak, pláne nem egy ilyen sikeres akció után.
Tegnap valami mégis átfordult. Valami nagyon régóta tartó lejtő mélypontja után, 2023. október 7-ét követően – mely a holokauszt szörnyűségeit a világ süket érzéketlensége által is idézte –, most végre megfordult a tendencia. Mint egy filmben, merengtem magamban. Ha más nem is látja életem filmjét, csak én. Ebben a filmben mára megkönnyebbülten sóhajtottak fel, hogy még szinte el sem kezdődött, de tegnap véget is ért a harmadik világháború.
Festőművész
