„Most features of Word will be disabled” – na már csak ez hiányzott. A Word úgy gondolja, hogy nem fizettem érte, én viszont nem gondolok erről semmit, mert a fejemben lévő ásító űrt mással töltöm ki: Drorra és Noamra gondolok egyszerre, szeretném, ha megismernék egymást, szeretném, ha mindkettejükkel beszélhetnék külön-külön a másikról.
Péntek este Nadavval együtt várjuk szombat-királynőt a zsinagógában, pontosabban én várom, Nadav meg engem vár az udvaron, hogy mikor jövök már, és mikor lesz vége a véget nem érő éneklésnek ezen a fura helyen, ahol barátai sincsenek. Pedig több négyévesforma gyerek is lejár a szüleivel, egyikük fehér ingben, kipásan, a másikuk pizsamában macival, fürdés után, de még lefekvés előtt. Kicsik és nagyok járnak ki-be a nyitva lévő nagy üvegajtón, vagy a lépcsőn ülve smúzolnak. Nadav megpróbál bevágódni, de valami elromolhat, mert pár perc múlva lógó orral jön oda hozzám, a kisautóját szorongatva. „Mikor megyünk már?” Aztán kettőt pislogunk, és a szombatnak is vége, kiment magától.
Este arra gondolok, hogy milyen jó volna Európában élni, ahol nem kell pisilés előtt és után is ránézni a hírekre, hogy megnyílt-e az új front a végső győzelemig tartó bandaháborúban, amiben naponta halnak meg és nyomorodnak meg egész életükre fiatal gyerekek a semmiért. A mindennapos halálhírekhez a vártnál könnyebben hozzászokik a szervezet, bekerül a vérkeringésbe az idegen anyag, aztán észre sem vesszük, és eggyé válunk vele. Egy pillanatig emlékszünk csak a katonák nevére, utána számokká változnak: még egy halott, még egy, meg még egy.
A ynet-nél megint főznek valamit, este tízre világos, hogy valami készül északon. Ha voltak is illúzióim, hogy ez csak illúzió, a Jeruzsálem feletti eget kettészelő vadászgépek zaja visszaránt a valóságba. „Hagari mondta már, hogy ha-kol beszeder?” – kérdezem Drort, láttuk az iráni támadás előtt is, hogy milyen fontos a nehéz időkben a tiszta beszéd. Reggelre aztán beérik a gyümölcs: a Hezbollah tervezett csapását megelőző izraeli csapás, amely válasz volt a korábbi izraeli – nem megelőző – csapásra, és amelyre majd újabb – nem megelőző – csapással fog válaszolni a Hezbollah, hacsaknem azt is sikerül majd megelőznünk.
A Közel-Kelet a játékelmélet géniuszainak játszótere lehetne, ha a háborúkat nem fegyverrel vívnák. Sokszor elképzelem, hogy a palesztinok és a zsidók kiállítanak egy-egy harcost, aztán amelyikük győz, azé az ország. Mernénk-e Dáviddal kiállni Góliát ellen?
Ez a hét különösen lassan telik el, augusztus utolsó hetére kiürül Jeruzsálem szekuláris része, mindenki nyaral itt vagy ott, de nem északon. A gyerekek átveszik az uralmat a köztereken és a buszokon. Vasárnaptól csütörtökig tart a munkaidő, csak idő nincsen a munkára, mert a gyerekek elveszik maguknak, ami jár nekik, a szülők idejét és a létfenntartáshoz félretett erejét. Kedden délelőtt fél 11-kor Nadav szól, hogy ebédidő van. „Tényleg? És ebéd is van?” – kérdezek vissza. A délelőttöket én viszem otthon, várom Drort haza, hogy délután bemehessek dolgozni a föld alá a 20 fokosra hűtött irodámba.
„Hányig leszel bent?” – Noam kopog a Whatsappon, két-három naponta ír, ez új. Mióta visszajöttem a nyaralásból, nem fogy ki a témákból. Mi lesz ebből? „Fél nyolcig” – válaszolom szűkszavúan. Hat körül jön át, leülünk a patióban, a kollégák már hazamentek, és a büfé is bezárt. Menjél már haza, minek vagy még itt, kérdezem tőle magamban. Minél többet beszélgetünk, annál jobban érzem a köztünk lévő távolságot. A testemmel érzem ezt a fickót, elfog a remegés, ha észreveszem az üzenetét, és le kell ülnöm azonnal, ha feltűnik a színen. Mit kell tenni ilyenkor? Leülni és hallgatni, amit mond – ez a legjobb gyógyír, kipróbáltam, a kézremegésre is jó. „Nem tudom, miért osztom meg ezt veled” – kezdi Noam a mondatot, „tudod, a vezetőváltás nemrég, meg sok minden más is… nem tudom, hogy elégedettek-e a munkámmal.” Na tessék, Noam arról beszél, ami a szívét nyomja, de sajnos nem én nyomom a kis szívét, viszont én ülök itt vele szemben a zöld vasszéken, és nem a terapeutája, mert az nincs neki. A szemébe nézve biztosítom őt, hogy figyelek rá, megértő vagyok, az empátia szobra, és közben arra gondolok, hogy már megint találtam egy faszit, aki mellett szociális munkás lehetek.
Miközben Noam beszél, a mellkasán az ősszel keveredő fekete szőrszálakat és az augusztus végén is fehér karját nézem. És hirtelen megértem, mi ez az egész. Karenin ül velem szemben, a munkája foglya, hajnalban kel, hogy beérjen a munkába, és késő este jár haza. Fordított Anna Karenina vagyok, mert Kareninbe vagyok szerelmes, miközben Vronszkij vár otthon. Még szerencse, hogy Vronszkijba is belé vagyok zúgva, ha nem így lenne, nagy volna a baj.
Ahogy mindig, most is én állok fel először. „Beszélünk még” – mondom neki, ő még ülve marad, és néz utánam az üvegen át, ahogy a folyosón elindulok az irodám felé.
