Indul a visszaszámlálás, 4, 3, 2, szeptember 1. Szombat este Rafi megtömi a táskáját az új könyveivel: atlasz, Tanakh, matek, töri, állampolgári ismeretek. Indul a negyedik év. „Mi a franc a hocecim?” – kérdezem Drort, bár igazából mindegy, mit válaszol, mert ez már nem lesz benne Rafi táskájában holnap reggel. Idén a könyvek és az iskolai felszerelés beszerzését nagyvonalúan átengedtem Drornak, törje ő a fejét, hogy kell-e feltétlenül a piros atlasz vagy jó lesz a tavalyi kék.
Rafi kilenc éves lett nyáron, ami azt jelenti, hogy mostantól jogilag is átkelhet a zebrán egymaga. „Oren nyitott közös Whatsapp-csoportot a bevállalós apukáknak, mit írjak neki?” – kérdezi Dror inkább magától, mint tőlem, mert ismeri már a véleményemet. Ha én nyolc évesen eltaláltam egyedül a három utcával arrébb lévő általános iskola harmadik osztályába a kétmilliós Budapesten, akkor Rafinak is menni fog a dél-jeruzsálemi arab falura épült városrészünkben hazajönni anélkül, hogy fognám a kezét. „Írd meg nekik, hogy Rafi egyedül fog hazajönni holnap.” „Biztos?” – néz rám Dror bizonytalan tekintettel, mert elfelejti, hogy Rafi már elsős korában is hazafutott egyszer egyedül, amikor elvesztettük egymást hazafelé egy mellékutcában. Ennek már három éve. Drorral újra felemlegetjük Rafi eddigi csúcsát, a Jom Kippuri nagy elveszést, amikor Bet Cafafából hozta be őt a rendőrautó a talpioti rendőrörsre a négykerekű biciklijével, mert valaki szólt nekik, hogy talált egy gyereket az úton. Még szerencse, hogy a cumija nem volt a szájában.
„Ha eddig megúszta a bajt, ezután is meg fogja” – mondom Drornak. Annyi minden másról kéne beszélgetnünk most, például arról, hogy miért vagyok még mindig szerelmes a kollégámba, illetve hogy miért csak délig tart Nadav óvodája másnap, és ki megy el érte, hiszen tőle egyelőre hiába várnánk, hogy hazataláljon egyedül. Dror elvállalja, hogy elhozza, mert neki nem kell kártyát lehúznia a munkahelyén, mint nekem. Szabad, mint a madár, néha még az uszodába is elugrik napközben, ha úgy hozza az élet, boldog ember.
Másnap reggel deponáljuk a gyerekeket az intézményekben, mehet mindenki a dolgára. Kilencre beérek az irodába és megnyitom a híreket, bár ne tenném. A hat túsz halálának híre elhozza a pillanatot, amikor megértem, hogy nincs mit keresnem ebben az országban többé, kész, vége, ennyi volt. Mindenki meghal egyszer, igen. De az értelmetlen halált jelentéssel felruházni napról napra, és bízni benne, hogy egyszer jobb lesz talán, mától értelmét vesztette. A névtelen túszok tömegéből felfénylett egy-egy arc, a fiataloké és erőseké, akikkel azonosulni tudtunk, mert ilyen az élet, azoktól, akiket idős korban öltek meg a terroristák, vagy haltak bele a nélkülözésbe az alagútban, a lélek könnyebben vesz búcsút. Pedig őket is hazavárták, az ő haláluk is az égbe kiált. Két napja halott a huszonnégy éves Hersh, aki elvesztette a fél karját október hetedikén, amikor visszadobott egy kézigránátot, és a negyven éves Karmel is, akit levideóztak véletlenül Gázában, ahogy a bombázások elől menekül a fogva tartójával együtt, és aki jógát és meditációt tanított a foglyoknak a Hamasz húsz méter mély alagútjában, és még négyen, névvel, arccal, történettel. Az ő haláluk ma reggel valamiért jobban fáj.
Nem lesz Hamasz, értem. Nem lesz életben lévő túsz, akit haza lehet hozni, értem. De akkor nem lesz Izrael sem, miért nem értik már meg végre. Ki akarta így, és hogyan tudta végigvinni az akaratát? Nem lesz arra sem időnk, hogy megértsük egyszer.
Azok a magyar kisgyerekes anyukák, akiknek nincs izraeli férjük, mind elmentek már Izraelből. Ülök az irodában és végre, végre megértem, hogy ez az én utam is. A galuti zsidó szolidaritás és az Izrael szektoriális társadalmát átszövő „te érted, én értem” hozzáállás a múlté, már csak az számít, kinél van a nagyobb kalapács. Ha gyenge vagy, beteg és öreg, így jártál, csak az erő számít, de csak addig a rövid ideig, amíg nem jön valaki, aki nálad is erősebb, és a fegyvere is nagyobbat szól. Aki hajlandó a kompromisszumra, az veszélyes, a saját sírját ássa. Igazuk is van az így gondolkodóknak, jobb lesz a tömegsírban, tényleg, amikor majd annyira rossz lesz minden, hogy mindkét fél hajlandó lesz békét kötni.
Ground Zero, a totális pusztulás, ahonnan már csak fölfelé vezet az út. Csináljátok nélkülem.
