Egy hónapja és tíz napja már, hogy nem hívom otthonomnak a Khurgin utcai elefántcsonttornyot. Összetört. Repedezni már régebben kezdett, legkésőbb valamikor november vége felé, amikor kiderült, hogy a bálhábaít szerint normális dolog egy új építésű házban, amit ők terveztettek, teljes, falakat is átmozgató felújítást csinálni, ami teljesen érthetetlen…
Akkor már hónapok óta ébredtünk az ütvefúró hangjára, és felváltva veszekedtünk a nevét meghazudtoló Ezrával és a bálhábaíttal arról, hogy napi hány óra elviselhetetlen zaj elviselhető. Talán a Shakrán és Hamdán lenne a két megfelelő név nekik, de mit panaszkodom, vége van. Bár a végső elszámolást még mindig nem küldték el, és a kauciót sem kaptuk még vissza, de dolgozunk az ügyön. Utolsó beszélgetésünkben azt reklamálták, hogy a lakást nem tökéletesen kitakarítva adtuk át, ahogy kaptuk. Megmutattam nekik a videót, amit a beköltözéskor készítettem: építési törmelék, vastagon álló por, összekakilt WC várt minket. Boldogan visszaállítom az eredeti állapotot, mondtam, de nem tetszett nekik. A haragot, hogy milyen borzalmasan viselkedett velünk ez a két ember, még mindig hordozom magamban, pedig letenném már, az utolsó évben beszerzett PTSD aktív és fájó része. Soha nem gondoltam volna, hogy valóban léteznek ilyen borzalmas emberek.
Azért szépen bőröndökbe gyömöszöltük az életünket: elhoztuk, amit csak tudtunk, a mezítláb rohangálást a decemberi tengerparton, Hagait, a kedves és csodálatos péket, a Salame útról, a Ben Atar utcai lakástól egy sarokra, a Levinsky utcai icipici lakást, a piacot, Eitánt és anyukáját, Szimkát, meg a kis üzletet, a Yom Tov Delit, a nagy vacsorázós és grillezős estéket a Biztaronon és Yehudban, Mordechait, a ramat-gani kisboltost, a Holt-tengert, a kirándulásokat, Darinát, Reuvent és Yegort az ulpánról, a Beit Brodetzkyt, Ilanitot, a Khurgin utcai szomszédunkat, a beduin ismerősöket a Judeai sivatagból, a kfarim lo mukarimokat a Negevben, a csodálatos Omeri estéket, Whiskeyt, a vizslát, Z göndör haját, a tengerparti születésnapi piknikeket, a Shomrim-os kollégákat, a Haaretz szerkesztőségének épületét, a Hatikva piacon a grúz pékeket, a Shuk HaKarmelen a sajtost, és a drúz nénit, Ovadot és a világ legjobb sabichját, a jeruzsálemi Azurát a piacról, az etióp szerzeteseket, a Templom-hegyet, Dávid városát, a Falat, a Golánt, a Kinneretet, a Hermon késő tavasszal is hótól fehérlő csúcsát, a tavaszi pipacsokat, az utcai macskákat, és bekúszott a bőröndbe a játszótéren sebtiben lerakott miklát, a mammad ajtajának nehezen záródó kilincse, Kfir és Ariel Bibas, a tzeva adom hangja és a reflex, hogy biztonságos helyet találjunk, az Iron Dome tűzijátéka, ami – ki gondolta volna – a budapesti tűzijáték alatt gyomorgörccsé változik, és valami mély, eddig ismeretlen félelmet hagy uralkodni.
A budapesti megálló létszükséglet volt a keletről nyugatra tartó úton. Torontóba érve kisebb volt a kultúrsokk – nem muszáj mindig üvölteni, az ember anélkül is látható és hallható. Az érkezéskor Cs várt ránk a reptéren egy nagy doboz Tim Horton’s fánkkal, hogy amíg J nagybátyjaihoz – H-hoz és M-hez – odaérünk, ne haljunk éhen. Soft landing, mondjuk, hiszen úgy érkeztünk meg, hogy J-t már munka várta, és volt hova megérkezni.
A harmadik napon J már az irodában kezdett reggel 9-kor, én pedig egy váratlanul becsúszó izraeli munkával – milyen ironikus, hogy 2019-es szerződéskötésünk óta a Haaretz összesen négy munkát adott, és tegnap így befutott az ötödik – a The Bibi Files című dokumentumfilm premierjének fotózásával.
A vetítés előtt maréknyi izraeli vérszegényen követelte a túszok szabadon engedését és Netanjahu távozását. Egyetlen lány üvöltött oda a rolleréről, nyilván reflexből – Free Palestine – anélkül, hogy tudta volna, miről van szó.
Nem tudom, Bibi miért próbálta ezer körömmel akadályozni a bemutatót – nem hangzik el az egész film során az ég egy adta világon semmi, de semmi, amit eddig ne tudtunk volna. A producer által jósolt földrengés még baráti vállveregetésnek sem elég, nem ez a film fogja megrázni a Balfour utcát. Sőt, a világot sem. Maximum többen fogják még jobban utálni Izraelt, mert hiába nyilvánvaló a filmből, hogy Bibi nem Izrael, az átlagember – véleményem szerint – nem igazán képes sem a differenciált, sem a kritikus gondolkodásra. És nem, azt üvölteni, hogy “Free Palestine”, nem kritikus gondolkodás. Sőt.
A nézőtér állva tapsolta a bátor alkotókat. Nem értettem, ahogy azt a már egy éve helyi férfit sem, akivel sikerült pár mondatot váltani: “Nem érdekel, ha nő ettől a filmtől az antiszemitizmus. Leszarom. Ha ez az ára annak, hogy Bibi eltakarodjon, akkor megfizetjük.”
Vajon azok, akiknek a növekvő antiszemitizmus a bőrükre megy, mennyivel érzik különbnek a torontói biztonságban élő kijelentését, mint Bibi a Philadelphy-korridorra vonatkozó fél mondatát: a túszok élete nem nagy ár.
képipari szakmunkás, gasztrogeek, a diétázás fedett-pályás bajnoka, örök ulpanista, az Izraelinfo fotó- és gasztro rovatának vezetője, a Shomrim és a Haaretz fotóriportere
