Tel-avivi küzdősporttanárom két hónapja hirdette meg a hétvégi kétnapos szemináriumát, lesz, ami lesz alapon. Bántam, mert ugyanerre a szombatra tűzték ki a Kinneret-átúszás időpontját is, ahol ki szerettem volna próbálni magamat a három és fél kilométeres hosszú távon. A múlt héten derült ki számomra, hogy a háborús helyzet miatt elhalasztották október végére az eseményt, így már csak egy kérdés maradt: megállnak-e a drónok a Kinneret magasságában, vagy a héten Tel-Aviv is kap belőlük, ami azt jelentené, hogy a szemináriumot is el kell halasztani.
A hét első napja nem ad okot bizakodásra: vasárnap kora reggel a merkazban kilőnek a szirénák, mert újra idelőttek valami francot Jemenből, ami kétezer-egyszáz kilométert töltött a levegőben, de hogy minek, azt sosem fogjuk megtudni. Egy rakéta nem a világ, attól még igazán megtartható az a szeminárium, gondoltam kedd délután négy óráig, semmi nem jöhet közbe, hogy találkozzam az első küzdősporttanárommal és a tel-avivi dojo tagjaival.
Aztán eljött a kedd délután ezen a héten is, de most valahogy máshogyan. A délutáni árnyékok megálltak a régi vonatsínek mellett futó park gyepszőnyegén, és alig érünk az Aromához az Emek Refaimon Rafival és Nadavval, már érzem a levegőben, hogy valami történt. „Mi robbant föl?” – hallom meg egy ismeretlen, sűrű ősz haját rövidre vágató hosszúnadrágos, vasalt inges, hatvanas férfi hangját. A járdára kitett asztaloknál ül, és a vele szemben ülő barátját kérdezi, de olyan hangosan, hogy három méterről is hallom, miközben leadom a rendelést. Ezrah vatik, „szenior polgártárs”, aki életkoránál fogva kiérdemelte, hogy polgár és civil legyen, hiába, a nála fiatalabbak, a negyven-ötven pluszosokig bezárólag majdnem mind katonák, ha tartalékosok is. Magyarul nyugdíjas, de ez a szó nem illik hozzá, éppúgy, mint a delfin vagy a csipkebogyó. Kiteríti az újságját maga elé, de a valóságot nem onnan, hanem asztalszomszédja telefonjának kijelzőjéről olvassa le: Izrael berobbantotta a Hezbollah terroristáinak csipogóit.
„Nem hiszem, hogy ennyire hülyék” – mondja Dror már otthon a stratégiai megbeszélésünkön, ahol minden lehetséges háborús forgatókönyvet jóelőre kielemezünk. „Most már elhiszem” – teszi hozzá másnap, amikor pontosan huszonnégy órával az első támadás után a terroristák adóvevője is berobban, újabb százakat megsebesítve. A Ynet szokás szerint csinálja a hangulatot és „a második csapás” főcímmel hozza le a hírt. „Mi is volt a harmadik? Sáska vagy tetű?” – kérdezem Drort, de se ő, sem én nem emlékszünk.
Szuper, hogy az egyiptomi rabszolgaság metaforakincsével dolgozunk még mindig, valóban jó messze jutottunk az elmúlt háromezer-párszáz évben. Mobiltelefonnal ütjük az ellenséget, nem furkósbottal, a többi ugyanaz. Lángoktól ölelt kis országunkban, „medina ktana mukefet ojvim”, ahogy viccesen mondtuk mindig, amikor még az ellenség kívül volt, a régi Izraelben, amit olyan szépen összerántott a közös külső ellenség elgondolt és valóságos képe. Ennek is vége már, mindenki gyanús, ellenséggel cimboráló hülye civil, aki még nem ölt embert, de nagy a szája. Azzal, hogy mindannyiunknak meg kell vívnia a saját háborúját a saját frontján, hogy ember maradjon, nem kell foglalkozni. Maradj talpon, ha tudsz, vagy menjél haza sírni Európába.
A lassan egy éve tartó háború bevette magát a szervezetünkbe, mint valami élősködő körömgomba, és nem ereszt. Már nem tudjuk, hol végződünk mi és hol kezdődik a háború, a háború mi magunk vagyunk, folyamatos magyarázkodás az életünk, a Hezbollah igenis terrorszervezet, írjuk ki a Facebookra, mert azt hisszük, hogy ez még érdekel valakit rajtunk kívül.
A szabad világból nézve Izrael éppen a saját sírját ássa, még akkor is, ha ezúttal gálánsan tette, valóban zseniális, hogy csak a terroristák robbantak föl, no meg a kislány, aki véletlenül ott volt, meg még a testvére talán, nem számít, járulékos veszteség lett az életükből. Velünk vagy vagy ellenünk? Színt kell vallani, az nem lehet, hogy minden halál egyformán fájjon.
Zsebemben a Wizz Air-jegy Budapestre, ez tartja bennem a lelket, bár októberig még minden előfordulhat és mindennek az ellenkezője is. Fohászkodom, hogy el ne kapjon a hübrisz, és bele ne éljem magamat, hogy elhagyhatom az országot a két gyerekemmel egy hónap múlva, ha csak egy rövid hétre is, és el tudjam viselni méltósággal, ha mégis rám zárul a gettó kapuja. Az El Al honlapja alapján sok izraeli megadta magát a csábításnak: aki augusztusban nem repült az iráni fenyegetés miatt, most bevásárolt, a szukkoti iskolaszünetre már szeptember elején elfogytak a Budapestre tartó járatok szabad helyei. A nép kürtőskalácsot akar, nem háborút.
Az irodában sem szürkék a hétköznapok, hanem kékek, mint a patióból nézve az ég és Noam szeme, amibe hetek óta nem tudtam belenézni, ezért csak képzelem, hogy kékek. Olyan emberrel vagyok gondolatban, aki mindig máshol van. Legszívesebben megállítanám a folyosón, „ne dolgozz annyit” – mondanám neki, állnánk egymással szemben és csak nézném őt, mert egyszer, csak egyszer az életben rá szeretnék nézni igazán, úgy, ahogy tükörbe nézni nem merek sosem.
