„Van az obszessziónak olyan formája is, amelyik egyetlen dologra, személyre vagy témára összpontosít, és nem az egész személyiséget érinti” – a pszichóm magabiztosan állít, oszt és szoroz, a fejében a bevágott tananyag, hiába, kognitív terápián vagyok, most először és egészen biztosan utoljára. Kényelmes fotelban ül, mellette embermagasságú fikusz és vizeskancsó, amelyből nekem is szokott vizet tölteni a pohárba. Köszönöm szépen. Tényleg kint vagyunk a vízből ezekkel a kognitív dolgokkal? Mit mond a test minderről? Meg is kérdezem most mindjárt. „Na és mit kezdjen az ember a vágyaival és az öntudatlan késztetéseivel?” „A kontroll elvesztése és az attól való félelem a kulcs” – kapom meg a választ, amit egyelőre nem értek. A Delphoiba zarándokoló görögök sem lehettek elégedettebbek a jósnővel való találkozás után, mint én, amikor a pszichológusom lépcsőházából kilépek a homályos esti fénybe.
Alkonyodik már, az autók és az Emek Refaim fái vöröses árnyalatot kapnak, de talán két percig se tart a tünemény, és máris mindent eltakar a jeruzsálemi sötét. Én, a control freak, emésztgetem az elhangzottakat, figyelmen kívül hagyva egy pillanatra, hogy nem ez hangzott el az ülésen. Az obszesszió mint a kontroll kiterjesztése, a pszichózist megakadályozó mechanizmus. De hogyan küzdjek ellene? A pszichológusom szerint a körben forgó gondolatok rövidre zárásával, az azonnali kielégülés hajszolása helyett a hosszú távra való koncentrálással. Hosszú táv? Mi az? Bolond ez az ember. Ki lát előre az időben öt percnél tovább ebben az országban? Rövidlátóan botorkálunk mindannyian, épp hogy fehér bot nincs a kezünkben.
Mi lesz veled, ország? A magyar híroldalakon csak a belpolitikáról szólnak a hírek, Izraelben viszont éppen ellenkezőleg, minden külpolitika, végül is érthető, hiszen nem magunkat bombázzuk szanaszéjjel, hanem a külföldet. Ahogyan a gázai háborúnál, most is csak az Izraelre kilőtt rakéták pusztítását látjuk a képeken és videofelvételeken, a libanoni képektől a katonai cenzúra egyelőre megkímél minket, azokat majd talán tíz év múlva fogjuk látni, a háború utolsó napján, amikor a Hezbollah utolsó rakétáját is kilőttük bárhol is legyen, a föld alatt vagy felette. Az addig hátralévő kis időben a Haifától északra élők költözzenek délre, mert észak-Izrael mostantól Libanoné, a jobboldaliak hívhatják recuat bitahonnak, ha ez megnyugtatja őket, „biztonsági sáv”, a baloldaliak meg Dél-Libanonnak.
Mire ezt átgondolom, oda is érek Nir házához. Nir ötvenhárom éves fejjel házasodni készül, amiről egyik esti sétánkon tett említést, mellékesen, mintha a költözőmadarak megjelenéséről beszélne. Egy éve jártam nála utoljára a pénteki vacsorák egyikén, amelyek a barátnő megjelenésével megritkultak, majd teljesen elmaradtak. A háromszintes lakásra nem lehet ráismerni, két kutya, három macska és egy tarantula költözött be Nirhez a barátnő hozományaként, pedig még nem is házasok. Biztos olyan jó ötlet összekötni az életedet ezzel a nővel? Nem mondom ki hangosan a kérdést, inkább szétnézek a nappaliban, ahonnan eltűnt a könyvesszekrény Nir néhai szüleinek könyveivel, a díszpárnák és a képek is. A tér megfiatalodott és világosabb lett, amit az esti sötétben is észreveszek, hiába, Nir kilépett a szülei árnyéka alól.
Leülök az alsó szinten a konyhában, Nir hozza a kártyákat, a még nem feleség siet közbeszólni, hogy szemfényvesztés, amit csinálunk, ő nem is bírja nézni, inkább felmegy a felső szintre folytatni a pakolást, aminek én őszintén megörülök. Nir grimaszát látva ő is. Elő a Tarot-val! Van füzet is hozzá, amíg Nir magyaráz és keveri a lapokat, azt lapozgatom. Nir leteszi elém a paklit, „selakh”, a tiéd. Akkor lássuk, mit szeretnék megtudni a sorstól? Meg is van: kezdeményezzek Noamnál vagy inkább lépjek kettőt hátra? Nir mutatja, hogy milyen sorrendben tegyem le a nyolc kártyát az asztalra. Öt kártyán is látok kardot, hmmm, ez tényleg én vagyok. A bal oldali kártyán egy férfi húzza össze magát a sötétben valami barlang mellett, ránézni is rossz. Még szerencse, hogy nem az akasztott ember jött ki. Legfelül a döntőbíró „Igazság”, Justice, így nagybetűvel. Nézem a kártyákat és megpróbálom kihámozni az értelmüket, és az egymáshoz viszonyított helyzetük alapján bevésni a fejembe, amit eddig is tudtam és értettem, csak nem hittem el: nincs értelme üldözni Noamot a szeretetemmel. Igen, tetszem neki, kedvel és láthatóan hatással vagyok rá, de ez valójában semmit sem jelent. Az igazság az, hogy semmilyen formában nem érdeklődik irántam és nem leszünk barátok sem.
Hogyan négyszögesítsem a körben futó gondolataimat? A kulcsszó a „comet”, az útelágazás. Ha elérek egyhez, fel kell ismernem, hogy itt van, megérkeztem hozzá, most kell választanom, hogy merre indulok tovább. A másik utat meg el kell tudni engedni most már, elkötni, mint a köldökzsinórt, aki bújt, aki nem, megyek, és nem nézek vissza rád többet, Noam, Isten veled.
