Amikor ősszel kitört a háború, otthonról könyörögtünk E.-nek, hogy jöjjön haza. Lehetőleg azonnal. A válasza az volt, hogy ha komoly baj lesz, repülőre ül.
Most a gyerekeim kérik ugyanezt immár kettőnktől, és a válaszunk ugyanez. Hiába a szinte napi rendszerességű légiriadó, a szállongó hírek a közelgő hatalmas vészről, itt ebből vajmi keveset érzünk. És amíg jár a Wizzair, nem lehet baj. Így a családnak nem kell feleslegesen híreket olvasnia, elég a járatokat átböngészni, hogy tisztában legyenek a helyzettel. Jó, most épp nem reptet a Wizzair, de ennek millió más oka is lehet, ugyebár.
Az első légiriadó egy vérre menő römiparti közben ért minket E.-vel. Az újonnan berendezett nappalinkban kártyáztunk, amikor egyszerre szólalt meg a telefonos riasztás és a sziréna hangja. Mióta itt élek, volt bennem félelem ettől a pillanattól. Nem is magától a támadástól, inkább attól, hogyan fogok reagálni rá. Az ismeretlentől féltem leginkább.
De nem történt semmi. Négy lépéssel átszeltük a nappalit, és a fürdőszobában vártuk ki a kötelező 10 percet, amíg elmúlik a vész. Aztán folytattuk a kártyázást, hiszen nyerésben voltam.
Nem vagyok hidegvérűbb az átlagnál, sőt, én magam vagyok az illusztráció a szótárban a szorongás címszónál, de azt hiszem, az előzetes félelmem akkora volt, hogy kioltotta a tényleges szituáció közbeni pánikot.
A második légiriadó épp zuhanyozás közben ért. Mint a megcsörrenő telefon, amire csak vársz és vársz, aztán amint belépsz a zuhany alá, megszólal. Ott álltam a sheltertől egy lépésnyire egy szál törölközőben 10 percig, mivel a ruháim természetesen szépen kikészítve vártak a kanapén. Öreg hiba ez egy háború sújtotta országban.
Ma reggel pedig csak a 600 méterre levő kisboltba indultam némi chipsért. Ahogy beléptem az ajtaján, egy újabb riadó. Kosár a pultra, indulás lefelé az óvóhelyre. Ez volt az első közösségi shelter-tourom. Néhány öregúr, a boltoslányok és egy néni törölközővel a fején. Ő a fodrászatból érkezhetett, remélem, nem épp hamvasítás közben érte a riasztás, mert akkor a többletidő miatt néhány hétig padlizsánlila hajkorona ékíti a fejét. Volt, aki a reggeli kávéját kortyolgatta tovább az óvóhelyen, dohogva, hogy a cigarettája épp leég odafenn.
A robbanásokat hallgatva megbeszéltük, honnan jöttem: „Budapest is beautiful!”, a házastársam izraeli-e. Tipikus kisbolti témák, sajátos helyszínen.
Letelt a 10 perc, mindenki visszatért a dolgához, én kifizettem a chipset, és reménykedtem, hogy hazafelé már békés utam lesz, mert a nyílt utcán kevesebb opció kínálkozik riasztás esetén.
És ezek a pillanatok, amik valósággá teszik a háborút. Közben persze tudom, hogy ugyanez a háború máshol brutális, emberek halnak meg, túszok vannak folyamatos életveszélyben. Látom és olvasom a híreket, aggódom az életben lévőkért, és féltem a katonákat.
De számunkra ez a háború azokból a 10 percekből áll, amikor egy shelterben várjuk, hogy folytatódjon tovább az élet.
Könyvtáros, novellista, hobbifutó, de varrónőként is kivételes. A kedvesem egy éve alijázott, én májusban költöztem Izraelbe. Amíg várunk a tartózkodási engedélyemre, rengeteg a szabadidőm. Így keletkezett ez a blog.
