Óvóhelyek, szomszédok, hazák

Miért nem jössz haza?

Magyarországi barátaim még mindig azt gondolják – kilenc év után is –, hogy én nyaralok itt, vagy idénymunkán, kiküldetésben vagyok, ami egyszer majd lejár, vagy megunom.

A „haza” szó, mint a fogak közt megcsikorduló homok…

A mamaddal kell kezdenem, ami nem shelter, nem óvóhely, hanem biztonsági szoba.
(Hogy fogok így az írás végére elérni a barátom vadászpilóta fiaihoz, és a haza új fogalmához?)

Az új lakásokat már ilyen páncéllal megerősített szobákkal építik, sőt az épületfelújításkor is kötelező, hogy minden lakás kapjon mamadot.

Itt ülünk most a feleségemmel. Berozsdásodott a külső acélablak zsanérja, alig tudom megmozdítani, de aztán Ági teljes testtel ráfeszülve behúzza. Üvölt a sziréna, épp csak elaludtunk, mikor megszólalt, éjfél elmúlt, vizet már megint elfelejtettünk betárazni, pedig sejthető volt, hogy ma éjjel szükség lesz rá. A rutin hiánya.

De, biztonságban vagyunk.

Izraelnek súlyos milliárdokba kerül, hogy mi a 300 rakéta ellenére 50 perc múlva újra aludhassunk. A töméntelen, védekezésre fordított  pénz hozadéka az is, hogy rosszabb a piárunk, mint a másik oldalé. A válaszcsapásban a libanoni oldalon halottak vannak, és a világsajtó örömmel kerekíti fel a számukat. A mi oldalunkon nem történt sérülés, hála a Vaskupolának és a többi védelmi rendszernek, a milliárdoknak, de elsősorban a szándéknak: megóvni a polgárainkat.

Amikor Magyarországon gyerekként azt hallottam, hogy hazaszeretet, Petőfi Alföldjére gondoltam, ahol egy ideig éltem, József Attila Ferencvárosára, ahol felnőttem. (A költő is a mi sulinkba járt 60 évvel előttem.) A szülőháza, a proli szoba-konyha is a hazám volt. A „Mama” az én mamám is. Radnóti Miklós: „Nem tudhatom” című versére is gondolhatok. De akkor a tarkón lövésére is gondolnom kell, és akkor a vagonokban a halálba hurcolt több százezer magyar állampolgárra is, akiket a hazájuk szolgáltatott ki a gyilkosaiknak, és azokra a tízezrekre is, akik a reményüket vesztve vagy a hazájuk bosszúja elől menekültek világgá 1956-ban, és arra a hazára is gondolok, ahol munkám, helyem volt, akár a többi félmilliónak, aki most a világ kegyelemkenyerén él valahol a világban, mert a hazáját ellopták a talpa alól. Léptek, és lehet, hogy éppen ez a lépés hozta el nekik a boldogságot.
És néha hazalátogatnak. 
Abba a hálátlan, öngyilkos hazába. 

Ami soha nem védte meg a polgárait.

Nekem ez nem megy. 

Felettünk lakik egy néni, nehezen, bottal jár. De a szirénaszóra el kell hogy jusson a biztonsági szobáig. Az unokája írt a csoportban (mert a házunknak az is van!), hogy ránézne-e valaki, mert nem veszi fel a telefont. Csak mi voltunk otthon. Ági két rakéta között felszaladt hozzá, de ő nem jött elő a mamadból. Hallotta a csöngést, rájött, hogy rajta akarunk segíteni, visszahívta az unokáját. Másnap lejött, és adott egy kulcsot a lakásához.

Lett hazám, ahol otthon érzem magam, szeretem ezeket az embereket, és megbízom bennük. Tudom, hogy nem lehetek akkora bajban, amiből a segítségükkel ne tudnék kimászni. És nem csak a barátaimról beszélek. A kollégáimról is, a szomszéd néniről is, a buszvezetőről, a háziorvosunkról, az adóhivatal ügyintézőjéről is. A vadidegenről is, bár ez a szó itt értelmét vesztette. 

Az emberek a ránk zúdított rakétákról másnap már úgy beszélgetnek, mint az időjárásról. Várható-e újabb zápor, vigyenek-e ernyőt, lefújjuk-e a holnapi újévi családi vacsorát, lemegyünk-e a tiltás ellenére a tengerre? És közben, hogy ne keltsenek szorongást egymásban, úgy tesznek, mintha az ő gyomrukat nem húzná mogyorónyira a háború szorítása. 

És ez csak a hátország, ahol ritka a riadó. 

Az északról kitelepítettek, akik ott folyamatos életveszélyben éltek, és most egy tel-avivi szálloda fogadta be őket, nem használják a szálloda úszómedencéjét. 

Mi nem vagyunk vendégek! 

Egy férfi és egy nő – a libanoni határszélről –, akik a válásaik után most közös életet terveznek úgy, hogy az autóikban élnek, és néha bérelnek valahol az országban egy olcsó szobát, hogy ágyban aludhassanak. Több ezer évnyi menekülési rutint halmoztak fel a génjeikben, de mindez két sportszatyorban elfér a hátsó ülésen. Konvojban utaznak, a benzinkutaknál bevárják egymást.  

Vagy: Negyvenes házaspár, egy megállónyira laknak attól, ahol a lövöldözéses terrormerénylet volt Jaffón nyolc halálos áldozattal. Hallották a lövéseket, de szerencsére a kisfiuk nem ébredt fel rá. Most végrendelkeznek arról, hogy ki legyen a gyámja a későn jött kicsinek, ha mindkettőjüket baj érné.

De vidáman vacsorázunk együtt velük Rosh HaShana ünnepén: Ne üljetek otthon, egyedül!

Aznap este nincs rakéta, csak utána, hajnalban szólal meg a sziréna. Megyünk a mamadba, és csak ott nézünk rá a riadó-applikációra. A szomszéd város szirénáit halljuk, ott volt robotrepülő támadás, de a vadászgépeink (első izraeli percünktől úgy mondjuk: „a fiúk”) leszedték őket. Aludhattunk volna, de úgy látszik, már a szomszéd bajára is felébredünk, reflexünk lett.

A csevegő csoportokban minden kivédett attak után megköszönjük a katonafiúknak, lányoknak, hogy megvédtek minket. Nem hiszem, hogy a mamáknak, papáknak eszébe jutna átadni az üzenetet nekik a rövid eltávok idején. 

Az egyik nagyon közeli barátunknak két fia vadászpilóta. 

„Na, most egy cseppet sem vagyok nyugodt… mind a két fiú közölte, hogy leadták a telókat és nem elérhetőek éjfél óta” – írja a csoportban.

Nem az én gyerekeim, de az én otthonomat védik. 

Hova mehetnék innen haza?
Ennél jobban haza.