„Két lyukas fog” – vonja meg a mérleget hétfő reggel a fogorvosnő, miközben felpillant rám a nagyítója alól. Nadav kiterítve fekszik a fogorvosi székben, természetesen bemozdult, miközben röntgent készített a fogsoráról az orvos, ezért jöhetünk újra, meg persze a tömések miatt is. Nadav még nem tudja, mi vár rá. „Mennyi édességet eszik a gyerek?” „Egy kindertojást naponta” – vallom be a mennyiséget, és elhessegetem magamtól a kínzó gondolatot, hogy a kinderen kívül is lecsúszik egy s más a gyerek torkán, amiben cukor van. Hiába, édesszájú a gyerek, a Közel-Kelet már csak ilyen.
Fogorvos után beviszem Nadavot az oviba, mára ennyi volt vele a quality time, mert munka után Dror szedi majd össze őt, én pedig délután a Bajit Vaganba megyek, a családjukból kiemelt lányok menhelyére. A nevelőjük már jó előre szólt, hogy ma kimegyünk a játszótérre. Nincs ellenemre a dolog, mert nem tudom, mire vállalkozom. Nyolc lánnyal és két fiúval megyünk ki a játszóra, a madriha is velünk jön, így nem kell tízfelé szakadnom a zebránál, nehogy valamelyik egy autó kereke alá szaladjon. A játszótéren szokás szerint megnéznek az asszonyok, hiába, haredi negyedben vagyunk, ennyire rövid hajú nőt csak akkor látnak, ha otthon belenéznek a tükörbe paróka nélkül. A haredi gyerekek ellepik a mászókákat és a csúszdát, én a mieinket a füves sávra terelném, ha jönnének velem, de nem jönnek, túl csábító nekik a tér.
Aztán a másodikos Ginda elém áll mégis: „Mit hoztál ma?”, hát mit, nézek bele a két tömött szatyorba, a narancssárga bójáim itt vannak, a fehér övek is, labda, két hosszú kukac-szivacs és a ruhaszárító csipeszek a fogócskához. A bójákat két sorban kiteszem a szlalomhoz a fűre, és két sorba állítanám a lányokat, de nem vevők ma erre, az öt éves Efrat már fel is borította az összeset, összeveszett egy nagyobb lánnyal, és így vezeti le a dühét. Elengedem a dolgot, és inkább odatartom a lányok elé a szatyrot, hogy vegyék ki a csipeszeket, és tűzzenek fel négyet a pólójukra. Indulhat a vadászat a többiek csipeszei után. Két-három percig tart a játék, aztán megint valami más kell, mert mindig valami másra vágynak. Ami éppen történik, az mindig kevés, talán épp azért, mert túl sok – értem meg hirtelen. A bója, a fehér övek, a szivacs ma mind ellenem dolgoznak, mert már a játszótér is elég ingert ad a lányoknak, a fű szélén ülő haredi gyerekek sorfala előtt, akik ma csúszdázás helyett inkább azzal töltik a délutánt, hogy minket bámulnak, az intézeti lányokat, akik furák, szétszórtak, és a mamájuk sincs velük, hogy megvigasztalja őket, ha baj van.
„Boka visszagondolt a nagy csatára, amelyet Nemecseknek köszönhetően nyertek meg, és arra a még nagyobb harcra, amelyben a kis kapitány alulmaradt a betegséggel szemben” – olvasnám Rafinak este, de elcsuklik a hangom, és bőgök, szegény gyerek, csak meg ne ijedjen, hogy eltörött a mécses a mamánál. Az idegeim eddig bírták, aztán egyszer csak elpattannak, mint a túlhúzott gitárhúr. Rafi is bánja persze, hogy meghalt a kis Nemecsek tüdőgyulladásban, de ő nem sír, viszont nem érti, mi történt velem, ami nem is csoda, hiszen én sem értem.
Másnap reggel Rafi almát visz a suliba az újévre. Délután sorban állok a kisboltban, amikor a mögöttem álló férfi elkezd beszélni hozzám, és mutatja az üveg mézet a kezében: „Dardar, ez a legfinomabb méz” – mondja, mire elárulom neki, hogy sose hallottam ezt a szót. „Honnan van az akcentusod, Ukrajna, Argentína?” „Magyarország.” „És hogyan gondolkodsz, magyarul vagy héberül?” „Magyarul” – válaszolom azonnal, majd egy sóhaj után: „Ezért olyan nehéz nekem itt.” A férfi közben fizet, én mennék már a dolgomra, de ő megállít: „Várj, ez a tiéd,” és közben nyújtja felém a mézet. „Azért adom, mert azt mondtad, hogy nehéz neked.”
Ma este Droré az esti műszak a gyerekekkel. Futni indulok, de előtte ránézek a hírekre, biztos, ami biztos alapon, hiszen már délutánra kiürült a város, valami készül. A ynet híradása szerint a következő tizenkét órában jön a frász, nem tesz semmit, a tíz kilométer még bele fog férni, a világpolitika nem fogja keresztülhúzni az edzéstervemet. Feltekerem a karomra a telefonom tartóját, és elindulok.
Az applikáció szerint az ötödik kilométernél tartok a szokásos tempómban, amikor elkezd berregni a telefonom a karomon. Ez meg mi, ez valami új. Futnék tovább a régi vonatsínek melletti park füvén, amikor észreveszem, hogy szoknyás lányok és fiatal fiúk futnak előttem és mellettem – nem sportból. Két fejkendős arab nőt látok sétálni, ők valamiért nem futnak. Kiveszem a Beatlest a fülemből, de így sem hallom a szirénát. Egy magas és testes arab fickó mutogat felém a karjával, fentről lefelé köröz a karjával a feje fölött. Ja, értem, lőnek, de vajon ő miért nem fut? Befutok az Aroma alatti mélygarázsba a többiek után, elég sokan vagyunk, a zsidók bemennek a garázs mélyébe, ahová engem is bevisz a lendület. Kicsit hallgatom, ahogy rázendít valami lelkesítő nótára a társaság, aztán egy perccel később inkább visszafutok a feljáróhoz, ahol az arabok és néhány haredi szinte már a szabad ég alatt állva mutatják egymásnak az eget átszelő rakétákat, és videóznak is közben.
Vége az első hullámnak, kijövök én is a parkolóból, embereket látok az utcán. Nagy baj nem lehet, ha hazafutok – gondolom, és megint rosszul. Hazafelé ér az újabb sziréna, és az újévi tűzijáték második hulláma Jeruzsálem egén. Nahát, ennyire gyorsan tudok futni, sosem gondoltam volna, meg azt sem, hogy ilyen a háború, amit egy pillangó szárnycsapása indított el, de amit a második szárnycsapása nem fog tudni megállítani.
