Ahelyett, hogy megszabadultunk volna a tévhitektől, az elmúlt év csak még inkább megerősítette a visszhangkamránkat. Gyorsan egy másik illúzióvilágba sodródtunk, amely szélsőségesebb és izoláltabb, mint valaha.
Ofri Ilany írása a Haaretz újévi mellékletében
A.
A mester és a szolga dialektikája a legismertebb fejezet Georg Friedrich Hegel A szellem fenomenológiája című művében. Ez egyfajta filozófiai példázat, amely két tudat találkozásának különböző szakaszait írja le, amely elvileg a történelem hajnalán játszódik le. Helyezzük magunkat az egyik szerepébe. Az első szakaszban a másik megjelenik előttem. De még nem nevezem őt másiknak – úgy tekintek rá, mint egy kőre vagy egy székre. Tudom, hogy létezem, de rajtam kívül más még nem létezik. Már tudom, hogy van tudatom, de csak magamat ismerem és ismerem el. Magamat „énnek” nevezem, és hirtelen megjelenik előttem egy mozgó tárgy, amely szintén azt mondja: „én.”
Ez egy megrendítő érzés: ha ez a tárgy is „én”, akkor mit mond ez rólam? Ebben a primitív szakaszban csak egyetlen „én” lehet a világon. Az elkerülhetetlen reakció az, hogy megpróbálom megsemmisíteni a másikat. Ez a folyamat második szakasza: Hegel szavaival élve, „mindegyik a másik halálára törekszik”. Megpróbálom megölni a másikat, hogy továbbra is én lehessek az egyeduralkodó. De kiderül, hogy a másik is pontosan ugyanezt próbálja tenni. Egy élet-halál küzdelem veszi kezdetét. Ha én győzök és megölöm a másikat, akkor a saját „énem” újra zavartalanul létezhet.
És ez valóban így történik egyes esetekben. Hasonlóan történt a történelem számos pillanatában, amikor az egyik csoport megsemmisítette a másikat. Más esetekben azonban, a küzdelem hevében, a másik fél meghátrál, és könyörög az életéért. Mint egy akciófilm jelenetében, a szemembe néz, és könyörög, hogy ne öljem meg. Beleegyezem, feltéve, hogy megadja magát és aláveti magát nekem. Most végre megnyugodhatok: sikerült meggyőznöm a másikat a létezésemről, és most kénytelen elismerni engem. Bár már nem vagyok egyedül a világban, ez előnyökkel is jár: tudom, hogy valaki más is elismer engem, és ezzel megszületek mint egyén, ember az emberek között. Azonban a másik még mindig él. És a történet még nem ért véget.
Bizonyos szempontból ez a történet rólunk és a palesztinokról is szól. Kiindulópontunk az, hogy nem ismerjük el a másik létezését. Nemcsak a palesztinok jogait tagadjuk meg, és nemcsak politikailag nem vagyunk hajlandóak elismerni őket („nincs olyan, hogy palesztin nép”), hanem egyszerűen nem látjuk őket, nem ismerjük el őket emberi lényekként. Október 7-én ez a másik, ez a „dolog” ránk támadt egy szörnyű, gyilkos támadásban, és arra kényszerített minket, hogy lássuk őt – a lehető legfájdalmasabb módon.
Azok, akik hisznek a történelemben, azt mondhatják, hogy ez elkerülhetetlen volt, és hogy legalább most megtanultuk a fájdalmas leckét. Hiszen a Hegel által leírt folyamat végén a mester és a szolga kölcsönösen elismerik egymást. Az optimista baloldaliak úgy gondolhatják, hogy most is ez történik: a palesztin nemzetiség visszatért a tudatba, és végül egy politikai horizont nyílik meg, amely kölcsönös elismeréshez vezet majd.
De egy évvel október 7. után valóban mondhatjuk-e, hogy a dolgok ebbe az irányba haladnak? Vajon a palesztinok most valóban emberi lényekként jelennek meg előttünk, vagy talán még kevésbé látjuk őket annak, mint korábban? És egyáltalán szükségünk van-e a palesztinokra ahhoz, hogy érvényesítsük az identitásunkat? Úgy tűnik, hogy máshová tekintünk – Istenre, Amerikára. Talán ebben a küzdelemben egyik fél sem hajlandó megkímélni a másik életét, és valójában mindkét oldal a másik fizikai megsemmisítésére törekszik?
Vajon a megrázkódtatás valóban arra késztetett bennünket, hogy felébredjünk nárcisztikus illúzióinkból és felismerjük, hogy rajtunk kívül mások is léteznek a világban, hogy van valóság rajtunk kívül is? Úgy tűnik, inkább éppen ellenkezőleg: még inkább megerősítette a virtuális valóság falait, amelyek között élünk.
B.
Egy évvel ezelőttig az izraeli társadalom fejlett technológiákkal védte magát az őt körülvevő környezettől. Izrael egy erődített térséggé vált, tele akadályokkal, ellenőrzőpontokkal, falakkal és elektronikus rendszerekkel. De még ennél is inkább tudatilag falaztuk körbe magunkat. A startup nemzet kiszorította a palesztinokat és az arab világot általában a rendszeréből. Ők nem szerepeltek a hírekben, és pláne nem a valóságshow-kban. Az algoritmusok, amelyek meghatározzák a szokásainkat, már megtanulták felismerni, hogy nem akarunk hallani a palesztinokról, és gondoskodtak arról, hogy a hírfolyamunkat megtisztítsák minden jelüktől. Sikerült nem látni őket. Az általunk létrehozott virtuális valóságban egyszerűen levegővé váltak.
Egy illúzióban éltünk, egy egotripben, egy áthatolhatatlan illúzióban. Egészen addig, amíg mégis áthatoltak rajta. Ez a helyzet a legborzalmasabb módon testesült meg a Nova fesztiválon történt mészárlásban. A pszichedelikus utazás hirtelen megszakadt, és fegyveres terroristák tömegei jelentek meg, akik gyilkoltak és erőszakoltak. Az elfojtott dolgok visszatértek, a valóság áttörte a falakat.
De vajon tényleg ez történt?
C.
Az évtized elején, a választási fordulók időszakában eljátszottam egy filozófiai-politikai gondolattal. Az a tér, amelyben élünk, olyan, mint egy erdő, amelyet különféle fajok laknak. Minden ilyen faj teljesen más megismerési határokon belül él, mint a másik. A valóságot teljesen másképp érzékeli. Időnként találkozom valakivel, aki egy másik csoporthoz tartozik: például egy Chabad-taggal az utcasarkon, aki meg akar győzni, hogy tegyem fel a tfilint. De ez a Chabad-tag egy teljesen más világban él, mint én. Az érzelmi terünk, a valóságérzékelésünk, sőt még az időérzékelésünk is radikálisan eltér. Ezért nincs értelme arra törekedni, hogy közös értékeken alapuló megértést és egyetértést érjünk el.
A német zoológus, Jakob von Uexküll körülbelül száz évvel ezelőtt írta le ezeket a különálló világokat az élővilágban. Ezt Umweltnek nevezte, ami környezetet jelent, de magában foglalja a „világ” (Welt) szót is. Uexküll emlékeztetett arra, hogy a különböző élőlények nem rendelkeznek azonos érzékszervekkel, így valójában nem ugyanabban a világban élnek. Nem igazán látják egymást. Világok egész sora létezik, ahogy élőlények egész sora is. Ezek a világok összefonódnak egymással. Néha az egyik világ „megeszi” a másikat. De Hegel tudatdialektikájával ellentétben itt nincs kölcsönös elismerés, és nincsenek erőviszonyok sem. A denevérnek és a gombának nincsenek közös értékeik, még akkor sem, ha néha találkoznak. Ők különálló világokban élnek. A kullancs és a tigris idő- és térérzékelése teljesen más, még akkor is, ha a kullancs a tigris vérét szívja.
Fel lehet-e használni ezt a modellt a politika világában? Hosszú ideig úgy gondoltam, hogy ez sok problémát megoldhatna a mai világban. Hiszen a nyugati liberálisok úgy gondolják, hogy a világnak közös szabályok szerint kellene működnie, vagy hogy legalábbis minimális egyetértés lehet az emberi jogok kérdésében. Azonban kiderül, hogy ezek az alapvető jogok nem elfogadottak a népesség jelentős rétegei körében, nem is beszélve a világ más részeiről. Oroszországban és Kínában most épp elutasítják a liberalizmust, azt állítva, hogy az nem illik hozzájuk, és hogy valójában a nyugati imperializmus álcája. Ők meg akarják védeni saját terüket, oly módon, hogy az ne legyen liberális.
De mi lenne, ha ahelyett, hogy földrajzi területeket hoznánk létre eltérő politikai szabályokkal, mindannyian külön Umweltben élnénk, amelyet világnézetünk határoz meg? Az amerikai Szilícium-völgyben vannak, akik ezt a modellt népszerűsítik. Szerintük a virtuális valóság technológiái lehetővé teszik, hogy az emberek teljesen elkülönült világban éljenek a szomszédjukhoz képest. Az egyik egy genderqueer utópiában élhetne, míg a másik egy iszlám-szunnita teokratikus államban. Nem is látnák egymást. Ez fantasztikusnak tűnik, de valójában már közeledünk ehhez. Már most is egyfajta „visszhangkamrában” (echo chamber) élünk, ami teljesen meghatározza a tudatunkat. Az, aki Haaretz-et olvas, teljesen más világban él, mint a szomszédja, aki a 14-es csatornát nézi.
Október 7. után ezt az elméletet kidobtam. Már az a gondolat is, hogy virtuális valóságban élhetnénk, számomra a vakság tünetének tűnt, amelyben éltünk, amelyben én is éltem. A történelem – úgy éreztem – betört, és rákényszerített minket, hogy szembenézzünk a kemény és véres valósággal. A film véget ért, most a valóságban vagyunk. A különböző világok egymásba omlottak.
De vajon az a helyzet, amiben most élünk, valóban valóságosabb, mint az, amiben korábban voltunk? Nem igazán. Valójában a háború csak még mélyebbre taszított minket a visszhangkamrába. A világ, amelyben a palesztinok élnek, soha nem volt távolabb a miénktől. Ők üvöltenek, de mi nem halljuk. Ami a palesztinoknak vérnek tűnik, az a legtöbb izraeli számára csak festék — és fordítva. Nincs egyetértés semmiben. Az izraeli társadalom különböző csoportjai is mind a saját filmjükben élnek. Sokszor a belső viszály ismét feszültebbé válik, mint a külső háború. Még a balközép táborban is vannak, akik újra elvesztették az érdeklődésüket a palesztinok iránt, és már csak Bibit és a bibistákat látják. Ismét megszűntünk látni őket.
D.
Közben kiderül, hogy a valóságtól való elszakadás képessége nagyobb, mint gondoltuk volna. Izrael már egy éve egy brutális háborút vív, de az ország jelentős része ismét párhuzamos valóságban él. Bár a vadászgépek valóban felszállnak északra és délre, a tartalékos katonák nem látják az otthonukat, a kitelepítettek az utcákon bolyonganak, a túszok pedig alagútban haldokolnak. Az újságok ugyan sokat foglalkoznak a túszokkal, de úgy tűnik, hogy mindez csak a lakosság egy kis csoportját érdekli. Az ország nagy részén a mindennapi élet majdnem visszatért a korábbihoz. Néha úgy tűnik, hogy disszociációban vagyunk, egy extrém érzelmi elszakadás állapotában.
A disszociáció valóban lehet kóros állapot. Ugyanakkor az elszakadás képessége sem magától értetődő dolog. Alapvetően ez is egy egészséges védekező mechanizmus. Amikor az alternatíva az összeomlás vagy az erőszakos reakció, a disszociáció a kisebbik rossz. Valójában a körülöttünk lévő borzalmak közepette éppen a figyelmet elterelő dolgok azok, amelyek igazolják a létezést. Az elmúlt év legjobb pillanatai számomra azok voltak, amikor a katasztrófa nem volt jelen — egy film nézése, egy könyv olvasása, egy úszás a medencében. Sokan úgy érzik, hogy megismerték a véres valóságot, de ez a megismerés vérszomjas ragadozókká, népirtást támogatóvá tette őket. Néha a választás a következő: disszociáció vagy barbárság.
E.
Amikor elszakadunk egy hozzánk közel álló embertől, az első ajánlás az, hogy tegyük őt „néma” üzemmódba, vagy akár tiltsuk le minden közösségi platformon. E nélkül nagyon nehéz továbblépni. Ha látjuk egymást, az csak tovább élezi a konfliktust. Ugyanakkor az évtizedek közösségi médiában szerzett tapasztalata megtanított minket arra, hogy a „néma” üzemmódnak is ára van. Az embereket néha meglepi, amikor rájönnek, hogy miután elrejtették az idegesítő ismerőst vagy a jobboldali rokont, az illető továbbra is létezik.
A mai világban ennek a dinamikának súlyos következményei vannak. Naomi Klein írónő Doppelganger című könyvében azt állítja, hogy többek között így alakult ki a trumpizmus. A liberálisok elrejtették azokat, akik felborították a harmonikus világukat, letiltották és eltávolították őket a hírfolyamukból. De a látókörükön kívül egy tükörvilág született, amelynek értékei az övéik ellentétei voltak. A megosztottság egyre mélyült. Sok esetben a liberálisok már nem is látták azokat, akik nem tetszettek nekik, de ezek az emberek továbbra is látták a liberális elitet, és gyűlöletet, haragot halmoztak fel velük szemben. Így alakult ki a populizmus szörnye.
Ez egy lehetséges forgatókönyv. Ugyanakkor az állandó szembesülés is lehet romboló. Az, hogy megismerjük azokat, akiknek értékei különböznek a mieinktől, nem vezet feltétlenül megértéshez vagy empátiához. Néha a megismerés csak megerősíti a sztereotípiákat, vagy új okokat szül a bizalmatlanságra és gyűlöletre. Hasonló módon nem biztos, hogy a másikról tudomást nem vevés a probléma a palesztinok és köztünk.
F.
Így vagy úgy, egy év háború után kijelenthetjük: a valósággal, a valódival való találkozás valójában nem történt meg. Valójában maga a valósággal való találkozás is egyfajta fantázia. A film, amelyben élünk, rémálommá változott, de ez is csak egy film. Még inkább be vagyunk zárva lelki védekezéseink és gondolati struktúráink falai mögé. A valóság, a maga részéről, még inkább megfoghatatlanná vált. Az ország tele van emberekkel, akik meg vannak győződve arról, hogy „bevették a piros pirulát”, „kiszabadultak a mátrixból”, és most látják az igazságot. Valójában azonban egy sokkal súlyosabb illúzió és összeesküvés világába záródtak be, mint amiben korábban éltek.
T. S. Eliot, a költő mondta: „Az emberiség nem képes elviselni túl sok valóságot.” Talán az a gondolat, hogy ki lehet szabadulni az illúziókból, és szemtől szemben lehet találkozni a valósággal, maga is egy illúzió. Ha úgyis lehetetlen találkozni a valósággal, akkor talán jobb folytatni az életet a filmben, tovább álmodni.
És mégis, valami azért megváltozott. Már nem tudunk olyan naiv módon álmodni, mint régen. Sokkal inkább tudatában vagyunk a megértési korlátainknak. Azt mondják, vannak emberek, akik megtanulnak tudatosan álmodni, felismerve, hogy éppen egy illúzióban vannak. Talán ezt kellene megtanulnunk: tudatosan álmodni, tudva, hogy illúzióban vagyunk, de mégis átgondoltabban és éberebben kezelve azt.
Ofri Ilany (עפרי אילני, született 1979.) izraeli történész, előadó, újságíró, szerkesztő, blogger, kultúrkritikus és irodalomkritikus. Heti rovata van a Haaretz újságban, és a Hazman Hazeh című digitális hetilapot szerkeszti, amelyet a jeruzsálemi Van Leer Intézet ad ki.
Héberről fordította frankpeti
Főkép: Az izraeli légierő helikoptere a Gázai övezet déli részén – Fotó: Bashar Taleb / AFP
