Néha eszembe jut, hogy talán azért dolgozom még mindig az irodában, mert kell valaki, aki kidobja a Nespresso gépben felgyűlt kapszulákat, és a csapvizet beleönti a gép hátoldalán lévő műanyag dobozkába. Pár hónapja már, hogy összebarátkoztunk, a Nespresso és én, a koffeinmentes kapszuláimat a fiókomban őrzöm, bár akár betehetném őket a közös konyhaszekrénybe is, senki nem nyúlna hozzá. Mióta új épületbe költöztünk, többféle tejmentes tejből is lehet választani: cukros és nem cukros zabtej, mandulatej stb., végtelen a lista. A tetejébe még igazi tej is van a hűtőben a nosztalgiára hajlamosaknak, akikből elég sok dolgozhat az osztályon, mert ijesztő tempóban fogynak a hűtőből a kétliteres kiszerelésű tejes dobozok.
A konyha védett hely, a folyosón viszont kegyetlenül hideg levegőt fújnak a fejemre. Vajon miért kell tizennyolc fokra hűteni egy folyosót? – kérdezem már megint magamtól, mert mástól nem lehet. A szobámban 21 fok van, ami szintén kevés, pontosabban éppen arra elég, hogy a lábam csak térdig fagyjon le, ne tovább. A bekapcsolt radiátorom nélkül rosszabb lenne.
Munkából az ovi felé gurulva van időm átgondolni a világpolitikát és az életemet an bloc, ahogy régen Pesten mondtuk. Azért persze vigyázni kell közben az úton. Épp egy babakocsit toló fatalista nő lép le előttem a zebrára úgy, hogy oldalra se néz. Hát persze, ha nem hallja az autó zaját, azt hiszi, hogy nem jön jármű az úton, pedig a bicikli is nagyot tud ütni ám, de ezt a nő nem tudja. Hiába, azért reménytelen a tekerés Jeruzsálemben, mert nagyon kevesen bicikliznek, nincs meg a kritikus tömeg. A dugóban ülni tényleg százszor jobb, mint a dombokra feltekerni, gondolják a népek, és ezt én is pontosan így látom. Viszont ha autóval ugyanannyi idő a munkába és utána az oviba beérni, mint biciklivel, akkor legyen inkább a bicikli, gondolom én.
Talán ezért nem félek Irántól, mert van elég félnivalóm az utakon, az autósok se vesznek észre, nem csak a gyalogosok. Láttam egyszer egy jeruzsálemi biciklist fényvisszaverő mellénnyel és síppal a szájában, talán nekem is be kellene szereznem ilyesmit. De vajon hatékony lenne-e ráfújni a sípot az elém vágó autóra? A Közel-Kelet játékszabályai szerint inkább át kellene pattannom egy furgonba, és visszaadni neki a leckét, aminek persze rossz vége lenne, behorpadt kasztni és betört fényszóró lenne az eredmény, amivel aztán nem engednék át a furgont az éves teszten. Mire lett volna jó mégis az egész? Hogy kiadjuk a gőzt? Az üvegcserép az úton nem számít, majd csak annak fog, aki biciklivel belehajt és defektet kap.
„Annuska már megvette a napraforgóolajat, sőt, nemcsak megvette, hanem ki is öntötte” – végre megtalálom Bulgakov mondatát, ami a fejemben kering napok óta. Így élünk Izraelben, a járda már olajfoltos, de még nem estünk a villamos alá, az később lesz, csak nem tudjuk mikor, és hogy a villamos melyik irányból érkezik. „Kiryat Shmonában megölt két embert egy rakéta, mi ez már?” – kérdezem Drortól este. „Az otthonukban akartak élni, nem települtek ki, megtehették.” Igen, Kiryat Shmona nem zárt terület, végül is én is odamehetnék, ha akarnék, de nem szeretem a sziréna hangját, és valószínűleg én sem érnék be az óvóhelyre hét másodperc alatt. „Most miért csodálkozol? Éppen olyanok, mint te” – folytatja Dror. „Magyarország érted is küldte a mentesítő járatokat októberben. Felszálltál rájuk? Nem. ”Na, lehavdil, azért van különbség. A jeruzsálemieknek kilencven másodperc jut, hogy fedett helyre érjenek a sziréna megszólalása után, ami olyan sok idő, hogy a nyugodtabb természetűek még a kávéjukat is megihatják.
Minden éjjel zúgnak a vadászrepülők a fejem fölött, néha nap közben is jön egy-egy. Nem tudom, hogy lehet így élni. „Hát persze, hogy lehet, hiszen te is élsz” – mondaná Dror, ha nem aludna mellettem csendben, vadászgépek ide vagy oda, holnap is van nap, még ha legszívesebben nem is akarunk felébredni rá. Október 7-e, hétfő reggel, fehér ingbe öltözöm, a munkahelyi megemlékezésre viszont nem megyek el, ez az én kompromisszumom. Új Soa, új emléknap, nem bírja el a lelkem. Gyásznap van, pedig nem ma gyászolunk, hanem folyamatosan, mindig.
Rossz Izrael sajtója a világban, a 444 idézőjelbe teszi a Bejrútot ért legutóbbi „precíziós csapást”. Hát igen, nem értik, hogy mitől precíziós a bombázás, ha egy egész utcát elvitt, amint a cikkbe betett képen is látszik. Értem őket, Naszrallah is nyolcvan darab ezer kilós bombát kapott a fejére pár másodperc alatt, pedig az is „precíziós” támadás volt. Valóban mindenki jobban járt volna, ha kijön a bunkerjéből, beül a sofőrje mögé, és leutazik délre pár kilométert, aztán belép az országba, mint mi annak idején a síelés után fáradtan Parassapusztánál. A túloldalon kiszáll az autóból és integet, „helló, hol kell autópályamatricát venni?” Jobb lett volna mindenkinek, de mégsem ez történt, így jártunk. Értem én a magyarokat, de ők meg engem nem értenek. Lehet, hogy inkább Németországba kellett volna alijázni a tüchtig világba, ahol nem lép elém a babakocsis anyuka, és 23 fok van az irodában, sőt, nem hullik be száznál is több vas az égből naponta robbanófejjel ellátva. Be kell látnom végre, hogy sokkal, de sokkal jobb lett volna, természetesen.
