Válasz Bede Márton 444-en megjelent, „Egymást kiirtani” című cikkére
Pettik Ági írása
Az Árnyék podcast Közel-Kelet, távol Magyarország című epizódjának egyik témája a háború első éve volt. Ennek kapcsán Bede Márton cikkét, mint alapos témába vágó írást, ajánlotta a műsorvezető. Megfogalmaztam álláspontomat, hogy a cikk valóban alapos, alaposan koncepciózus, ráadásul hemzseg a tévedésektől. László Pali barátom arra kért, írjam meg a cikkben szereplő tévedéseket, mert Bede majd biztosan javítani fogja azokat. Nem vagyok előfizetője a 444.hu-nak, így csak a szabadon olvasható részhez tudok hozzászólni.
Ha lett is volna előfizetésem, ezután a cikk után biztosan lemondtam volna.
Bede kontextusukból kiragadott idézetekkel, féligazságokkal, csúsztatásokkal, hazugságokkal, önkényesen kiragadott tényekkel és véleményekkel operál, mást meg éppen elhallgat, annak érdekében, hogy a lehető legegyoldalúbban mutathassa be saját szélsőséges narratíváját Izraelről. Az összes csúsztatására képtelenség ésszerű terjedelemben válaszolni, a teljesség igénye nélkül próbálok meg minél többet megmutatni ezek közül.
Bár úgy gondolom, mindenkinek joga van magát bárhogyan definiálni, válaszomban az egyszerűség kedvéért az Izrael 1967-es határain (a Zöld Vonalon) kívül élő arabokat palesztinnak, míg az azon belül élőket izraeli araboknak fogom nevezni.
Fontos tudni, hogy az izraeli társadalom számára élesen elválik a 2023. október 7-e előtti, és az október 7-e utáni világ. Bede cikke két idézettel kezdődik, amelyek az eredeti környezetükből kiragadva jelennek meg, ezekre fűzi fel véleményét. Mindkettő a 2023. október 7-e előtti világból való.
Mindkettő abban a túlfűtött időszakban született, amikor az új Netanjahu-kormányba szélsőséges nézeteket valló pártok is bekerültek koalíciós partnerként.
Bede első önkényesen kiragadott idézete szerint „Izrael a fasiszta teokrácia felé tart”. Ezt Ron Huldai annak idején az igazságügyi reformról és Avi Maoz szélsőjobboldali politikus oktatási minisztériumi egyik posztjára való kinevezésével kapcsolatban mondta. Amitől Huldai tartott, és amivel kapcsolatban ilyen nagy szavakra ragadtatta magát, mint például Maoz tervei, természetesen semmilyen formában nem valósultak meg.
Ennek a kormánynak egyik első intézkedési terve többek között az volt, hogy durván hozzányúljon az addig szent tehénnek tartott, gyakran baloldali aktivista Legfelsőbb Bírósághoz. Az október 7-i mészárlás és a háború mindent elsodort, mellesleg a Legfelsőbb Bíróság természetesen elkaszálta az úgynevezett reformcsomagot 2024 januárjában.
Bede arról ír, hogy míg eddig csak a palesztin tankönyveken szörnyülködhettünk, most már az „Égjen le a falud” című diszkóslágerre buliznak az izraeli fiatalok. Az idézett dal a szélsőjobb marginális legaljának a szemete. A férjem zenész, minden fellépésén ott vagyok, napi szinten veszek részt a társadalom legkülönbözőbb rétegeinek koncertjein, beleértve jobboldaliak, mizrahi zsidók, telepesek, sőt katonai bázisok bulijain is, így végighallgathatom a koncert előtti és utáni DJ-szetteket. Sosem hallottam a fent említett dalt.
Létezéséről csak onnan tudok, hogy óriási botrányt kavart, az izraeli társadalom rövid úton a kukába is dobta.
Ezzel szemben rengeteg, tényleg népszerű dal született a háborúról, amelyek kivétel nélkül a társadalmi egység fontosságáról, az ellentétek félretevéséről és a veszteségek feldolgozásáról szólnak. Bede egy marginális izraeli jelenséget hasonlít a Palesztin Autonómia rendszerszintű uszításaihoz. A palesztin tantervet az izraeli tantervvel kellene összehasonlítania. Míg például minden izraeli iskolás az unalomig tanulja a másság elfogadásáról szóló hasznos gondolatokat, legyen szó vallási, származási, kulturális vagy nemi identitás kérdéseiről, a palesztin oldalon szó sincs ilyesmiről, sőt a legegyszerűbb matematikai feladatban is megjelenhet a kiirtandó zsidó.
Bede második önkényesen kiragadott idézete szintén 2022-ből, a frissen megválasztott Netanjahu-koalíció idejéből származik. J.N. Harari egy akkori friss közvélemény-kutatás tetszőlegesen kiemelt egyetlen adatából vázol fel rémisztő jövőképet.
Bede egy hosszú, szélsőségesen egyoldalú történelmi bemutatás után – amely már önmagában megérne egy önálló cikket – Harari sötét jövőképét egy logikai triplaszaltóval már a jelenre vonatkoztatja. Harari 2022-ben nem az akkori Izrael jelenjéről beszélt, ahogy Bede a cikke folytatásában hivatkozik rá, hanem egy szerinte legrosszabb forgatókönyv szerinti jövőről.
Izrael Függetlenségi Nyilatkozata (Megilat Haacmaut) kimondja, hogy Izrael zsidó és demokratikus állam. A fontossági sorrenden a jobb- és baloldal kezdetektől fogva huzakodik, de a társadalmi konszenzus nem kérdőjelezi meg sem a zsidó, sem a demokratikus jelleget.
Érdemes átfutni a különböző egy- és kétállami megoldási lehetőségeket. Természetesen mind az október 7-e előtti világból valók, azóta sajnos ennél égetőbb kérdésekkel is szembesülünk. Egyállami megoldásból rögtön három is volt.
A baloldal egyállami megoldásában egy olyan államról beszélünk, amely magában foglalja Izraelt, Ciszjordániát (Júdeát és Szamáriát), valamint a Gázai övezetet. Itt a zsidók és az arabok mind együtt élnének, egyforma jogi státuszban. Ezt mind a palesztin, mind a zsidó válaszadók nagyobbik része elutasította. A zsidók valószínűleg azért, mert így államuk elvesztené zsidó jellegét, ez pedig ellentmond a Függetlenségi Nyilatkozatnak. A ciszjordániai és gázai palesztinok többsége pedig inkább saját nemzetállamot szeretne. Október 7-e óta ezek érthető módon egyelőre lekerültek az asztalról.
A palesztin szélsőségesek egyállami megoldása egy olyan, a folyótól a tengerig terjedő országot képzel el, amely magában foglalja Ciszjordániát (Júdeát és Szamáriát), a Gázai övezetet és Izraelt, de csak arabok laknák, zsidók nélkül, vagy korlátozott jogú zsidókkal. Ennek jelmondata a PLO által 1960-ban megalkotott „From the river to the sea, Palestine will be free.” Ez a megoldás a nyugati szélsőségeseknek és a földrajzból felmentetteknek is tetszik, szerencsére mind a palesztin oldalon, mind a nagyvilágban ez csak egy marginális kisebbség véleménye. Reméljük, Bede nem közéjük tartozik.
A szélsőjobboldali retorika egyállami megoldása egy olyan Nagy Izraelről beszél, amely magában foglalja Ciszjordániát (Júdeát és Szamáriát), valamint a Gázai övezetet, de a zsidó és arab lakosságnak nem biztosít egyenlő jogokat. Ez az a háromosztályú társadalom, amiről Harari idézetében beszél. Ennek támogatottsága Izraelben még a szélsőjobboldalon sem éri el a többséget, nemhogy a teljes társadalomban. Megvalósítása ellentmond a Függetlenségi Nyilatkozatnak, ezzel Izrael elveszítené demokratikus jellegét. Az rendben van, hogy Harari meghúzza a vészharangot és társadalmi párbeszédre sarkall, de az, hogy Bede úgy ír erről, mintha ez lenne az izraeli társadalom jelene, az csúsztatás.
Az úgynevezett kétállami megoldást, amelyet a jóérzésű Nyugat annyira szeretne, az izraeli és palesztin társadalom többsége elutasítja. Ez nem meglepő, mindkét oldal sokszorosan csalódott a békefolyamatokban, céljaik is nagyon különbözőek.
Az, hogy a kétállami megoldással kapcsolatos népszerűség csökkent, nem azt jelenti, hogy Izrael fasizálódik, hanem azt, hogy rossz tapasztalatokra tett szert az évek során.
Egyszerűen érzékeltetve, hiába hiszünk az asszony hűségében rendíthetetlenül, ha harmadszor találjuk az ágyunkban egy másik pasival, kevésbé vagyunk képesek hinni ebben. Ez nem ideológia, hanem tapasztalati tanulás. Bede gondolatmenete szerint például a Beeri kibuc október hatodikán még békepárti, baloldali, egy- vagy kétállami megoldásban hívő lakosai október nyolcadikára fasizálódtak. Már akik túlélték.
Harari egyállami, háromosztályú társadalmi víziója óta eltelt két év, Izraelt hét oldalról megtámadták, legújabb honvédő háborúit vívja. Harari továbbra is nyilatkozik, tanulságos dolgokat mond. 2024. október 4-én például azt, hogy: „Amikor azt hallom, hogy valaki a cionizmust a rasszizmussal hasonlítja össze, az önmagában egy rasszista megnyilvánulás, hiszen a cionizmus a zsidó emberek nemzeti mozgalma.
Ha pedig azt gondolod, hogy a cionizmus rasszizmus, és mint olyan gyűlöletes, akkor egyszerűen azt mondod, hogy a zsidók nem érdemlik meg, hogy legyen nemzeti érzelmük.”
Egy idei márciusi beszélgetésben pedig a Gázai háborúval kapcsolatban az áldozati narratíváról beszél:
„Ha elsősorban áldozatként gondolsz magadra, az felment téged a felelősség alól.”
Ezt Harari a palesztinokra és Izraelre egyformán vonatkoztatja. Annyiban vitatkoznék vele is, hogy az, hogy a jelenlegi háborúkban Izraelt megtámadták, nem áldozati narratíva, hanem tény. Izrael a lakóinak és az ellenségeinek is azt igyekszik kommunikálni, hogy erős és legyőzhetetlen.
Bede cikkében a palesztinok végig áldozati szerepben kerülnek bemutatásra, Izrael állam létrejöttét is ebből a narratívából írja le.
Ehelyett én inkább a tényekre hagyatkoznék. Az ENSZ 1947-ben egy zsidó és egy arab állam megalakulását vetette fel az akkor éppen Brit Palesztin Mandátum területén. Ezt a zsidók azonnal elfogadták, az arabok pedig azonnal elutasították. Az 1948. május 14-én megalakuló zsidó államot másnap az öt szomszédos arab állam közösen megtámadta. Az ekkor elmenekült arab lakosság egy része félelem vagy fenyegetés hatására ment el, egy másik része pedig abban a reményben, hogy nemsokára egy zsidómentes Palesztinába térhet vissza. Ők mindenképpen vesztesei a történteknek. Jelentős részük leszármazottai a mai napig menekültstátuszban tengetik életüket Libanonban, Jordániában, sőt a Palesztin Autonómia (!) területén is.
Így konzerválja az arab világ a palesztin testvéreinek problémáját generációkon át.
Az ENSZ menekültstátusz a világon semelyik másik nép esetében nem örökíthető generációról generációra. Ez jól jellemzi a korábban Harari által idézett áldozati szerepben maradást. A függetlenségi háború óta az izraeli arabok mára a lakosság 21%-át teszik ki, akik Bede állításával szemben teljes jogú állampolgárok, és törvény előtti egyenlőséget élveznek. Az Izrael 1967-es határain kívül élő palesztinok pedig nem a zsidó állam létrejöttének vesztesei, hanem a palesztin állam nem-létrejöttének.
Bede szerint Európában egyedülálló módon csak Magyarországon nem lehet palesztin-párti tüntetést tartani. Bede téved. Tizenkét európai országban is tiltottak a palesztin-párti tüntetések.
Több európai országban tilos a palesztin zászló lengetése, Németországban törvény tiltja a „From the river to the sea, Palestine will be free” rigmus skandálását, amelyet népirtásra és területfoglalásra való felbujtásnak minősítettek. Nagy-Britannia fontolgatja hasonló tiltás bevezetését.
Bede az izraeli tüntetésekről is ír. Úgy ítéli meg, hogy az igazságügyi reform néven elhíresült csomag elleni, túlnyomórészt baloldali tüntetések adták meg a lehetőséget Izrael megtámadására. Amikor a számtalan ok közül ezt az egyet nagyítja fel, az izraeli jobboldal narratíváját idézi, miszerint a háború okai a baloldali tüntetők és szavazók. Ezzel párhuzamosan azt is állítja, hogy az igazságügyi reform egyetlen célja az, hogy Netanjahu megúszhassa az ellene felhozott korrupciós vádakat. Ezzel pedig az izraeli szélsőbaloldali narratívát hozza. Érdekes ezt így egymás mellett olvasni.
Bede valahogy mindig onnan szemezget, ahonnan épp kényelmes.
Az igazságügyi reform valódi megértéséhez alaposabban bele kellene menni Izrael igazságügyi felépítésébe, és történelmi távlatból vizsgálni a Legfelsőbb Bíróság történetét. A probléma onnan származik, hogy az ország nem rendelkezik alkotmánnyal. Az, hogy ez sem korábban, sem 2022-ben, sem azóta nem valósult meg, mutatja a helyzet bonyolultságát. Egy igazi közel-keleti probléma, amiben mindenkinek igaza van, és közben senkinek sem.
Bede Netanjahu politikájáról is ír. Én is tudnék, meg arról is, amit Bede ír róla, de az vélemény lenne, nem tény. Bár minden választáson részt vettem, mióta Izraelben élek, és volt azóta néhány, még soha nem szavaztam arra a pártra, amelyet Netanjahu képvisel.
Bede az ország jobbra tolódásának okaként a legújabb bevándorlókat jelöli meg, akik szerinte Jemenből, Irakból, Marokkóból, Etiópiából és Üzbegisztánból érkeztek. Bede nem jól tudja, hogy ezekből az országokból érkeztek a legújabb bevándorlók; már az etióp alija nagy része is a ’90-es évek története. Ekkor velük körülbelül egy időben zajlott egy náluk sokkal nagyobb, a társadalomra sokkal jelentősebb hatást gyakorló bevándorlási hullám is a volt Szovjetunió területéről.
A körülbelül másfél millió főt számláló új, orosz ajkú bevándorlók csoportja valószínűleg azért kerülte el a szerző figyelmét, mert nem illik bele az elméletébe.
A jemeni, marokkói, iraki és iráni zsidók ennél sokkal korábban érkeztek. Bede talán még nem olvasott róla, hogyan zsidótlanították az arab országok a társadalmaikat, de tény, hogy nem sokkal Izrael állam megalakulása után a fent említett országok cseppet sem finom módszerekkel rövid úton „haza” menesztették ezeket a vallásukhoz valóban erősen ragaszkodó zsidókat. Ez azonban az 50-es, 60-as, 70-es évek izraeli társadalmára volt nagy hatással, és ez a hatás a mai napig érződik. A holokauszt valóban messze történt, és nem volt hangsúlyos ezeknek a keleti zsidóknak az életében, de az arab országokban is átéltek pogromokat és diszkriminációt. Bede ezekről a csoportokról megjegyzi, hogy sosem éltek szabadon. Ezt elmondhatjuk az Izrael államalapítását megelőzően vagy közvetlenül utána érkezett európai zsidókról is. Személyes ismerőseink között egyaránt találunk keleti származású baloldalit és askenáz jobboldalit, mint fordítva.
Amit Bede sugall, hogy a keleti zsidók jobboldaliak, az askenázok balosok, az egy olyan általánosítás, amit itt Izraelben rasszizmusnak hívnak.
Izraelnek nincs szüksége áldozati szerepének folyamatos verbalizálására, és még Bede is megállapítja, hogy Izrael sikeres állam lett. Igen, Izrael az elmúlt 76 év alatt elért tudományos, technikai, üzleti, kulturális és művészeti eredményeit felmutatva, a Közel-Kelet egyetlen nyugati típusú demokráciájaként úgy véli, hogy van helye a nyugati világban.
Az izraeli ideál mindig az erős, önmagáért tenni tudó, önmagát megvédeni képes cselekvő személy volt.
Ez sosem fért össze az áldozati szereppel, és nem volt összeegyeztethető a minden generációnak kijutó háborúk közepette helytálló katonafiúk és katonalányok képével. A holokauszt-túlélőket érkezésükkor inkább értetlenség, néha lenézés fogadta. Az elmúlt húsz évben kezdődött meg erről egy szélesebb társadalmi párbeszéd, ami túlmutat a kötelező megemlékezési kliséken. Érdekes új kezdeményezések szerveződtek, például családtörténet-mesélő estek, amelyek mára a holokauszt-emléknap visszatérő elemévé váltak. Jelentőségük abban áll, hogy lassan mindenki meghal, aki akkor élt.
Nem igaz Bede azon megállapítása sem, hogy a folyó és a tenger között Izrael az élet és a halál ura. A folyó és a tenger közötti terület fennhatóság szempontjából négy különböző részre osztható. A brit megszállás után a Gázai övezet 1949-től 1967-ig egyiptomi megszállás alatt állt. Egyiptom Gázát a Sínai-félszigettel együtt egy vesztes háború következtében vesztette el. A Sínai-félszigetet 1982-ben visszakapta, de Gázát köszönte, nem kérte, így maradt izraeli megszállás alatt. Izrael 2005-ben egy jobboldali kormány regnálása alatt vonult ki onnan egyoldalúan. Az időközben ott felépült 21 zsidó települést Izrael katonai erővel ürítette ki, amit hangos tömegtüntetések kísértek. Jobboldali kormány ellen jobboldali emberek tüntettek.
Az izraeli katonai kivonulással és zsidótlanítással a Gázai övezetben megvalósult a kétállami megoldás kísérleti verziója.
A Ciszjordániai Palesztin Autonóm Területet vezető Palesztin Hatóság képviselői vették át Izraeltől az övezet irányítását. A Hamasz terrorszervezet, amelynek egyik fő célja már akkor is Izrael elpusztítása volt, különösen kegyetlen módszerekkel végzett a Palesztin Hatóság árulónak tartott embereivel, majd átvette az irányítást az övezet felett. Egyiptom és Izrael emiatt helyezte blokád alá Gázát. A Hamasz egészen 2023. október 7-ig igyekezett meggyőzni a világot arról, hogy ők valójában áldozatok, akik a szabad Palesztina érdekében lövik rakétákkal a szomszédos Izrael civiljeit. A világból több milliárd dollárnyi segély ömlött be a Budapestnél kisebb övezetbe szociális, oktatási és egészségügyi célokra, de a terror alagutakon és fegyvereken kívül semmi nyoma nem maradt a beérkező pénzeknek, leszámítva persze a Hamasz vezetőinek fényűző villáit.
Bede állításával ellentétben 2005 és 2023 között a Gázai övezetben Izrael nem volt az élet és halál ura. A Hamasz terrorszervezet viszont igen.
A 60-70%-os munkanélküliség, az oktatás körülményei, a tankönyvek tartalma és a nyomor mind a Hamasz vezetőségének megoldandó problémái lettek volna. A szólásszabadsággal kapcsolatban a helyi lakosoknak nincsenek illúzióik, hiszen a látványos és kegyetlen kivégzések gyakran az utcán zajlottak.
Bede szerint a palesztinok mindent megpróbáltak – békés egymás mellett élést és a terrorizmust is –, de egyik sem vezetett eredményre.
Akkor tehát igazolja az október 7-i brutális pogromot? Izraelről is elmondható, hogy sok mindent kipróbált. Sem a katonai megszállás, sem az egyoldalú kivonulás, sem a blokád, sem az izraeli közvetítéssel havonta készpénzben fizetett katari dollármilliók nem tudták megelőzni az október 7-ei tragédiát.
Ciszjordánia kapcsán Bede elfelejti megemlíteni, hogy a terület nem egységes. Ciszjordániát a brit megszállás után, az 1948-as függetlenségi háború során Jordánia (akkor Transzjordánia) Kelet-Jeruzsálemmel együtt annektálta, éppen akkor, amikor a zsidó állam mellett nem alakult meg egy arab állam. 1967-ben egy vesztes háborúban elvesztették a területet. Az 1995-ös Oslói békeszerződés Ciszjordániát „A”, „B” és „C” területekre osztotta. Az „A” és „B” területet nevezhetnénk judenfreinek, mert ide izraeli állampolgár nem léphet be, így nem is építkezhet, szemben azzal a sokat hangoztatott nézettel, miszerint a zsidók mindent beépítenek. Az „A” területen a hatalmat a Palesztin Hatóság egyedül gyakorolja. A „B” területen a Palesztin Hatóság és az izraeli hadsereg (IDF) közösen irányít, míg a vegyes lakosságú „C” területen Izrael irányít. Ciszjordánia (Júdea és Szamária) területén szinte mindig éltek zsidók.
Hebronban például a bibliai idők óta folyamatosan éltek zsidók, egy kis rövid időszakot kivéve, amikor 1929-ben egy zsidóellenes pogrom után a britek kitiltották őket onnan.
A Palesztin Hatóság biztonsági kérdésekben folyamatosan egyeztet az izraeli titkosszolgálatokkal, emiatt a Hamasz árulónak tartja őket. Bede említi, hogy a ciszjordániai palesztinok nem utazhatnak szabadon Izraelbe, valószínűleg nem tudja, hogy ez fordítva is így van.
Izraeli zsidóként én sem utazhatok Gázába, vagy a Ciszjordániában található Betlehembe, Jerikóba és más „A” vagy „B” területekre.
Ezzel szemben október 7-éig Gázából napi tizenhétezer munkás ingázott Izraelbe, és ezt a számot húszezerre tervezték növelni. Közülük nem kevesen részt vettek a mészárlásban. Ciszjordániából pedig naponta százötvenezer ember jött Izraelbe legális engedéllyel, és sok tízezer illegálisan.
Október 7-éig ezek az emberek izraeli bérekből élhettek, palesztin árakon.
A Palesztin Autonómia elnöke, Mahmoud Abbasz 2005-ben kezdte meg négyéves mandátumát, de azóta Ciszjordániában nem tartottak választásokat a Hamasz győzelmétől tartva. Viszonyuk azóta sem javult. A Hamasz és a Palesztin Hatóság vezetői februárban Moszkvában, júliusban Kínában találkoztak, és a legutóbbi kísérlet október 12-én történt Egyiptomban. Nem jutottak semmilyen eredményre. Úgy tűnik, Izrael létezésén kívül más akadályai is vannak a szabad és független Palesztin Állam megalakulásának.
A térséget jól ismerő elemzők közül többen úgy gondolják, ha Izraelt kivonnánk az egyenletből, Ciszjordánia területét Jordánia azonnal annektálná, a Gázai övezetbe pedig már aznap bevonulna az egyiptomi hadsereg.
Amikor Bede egy kalap alá veszi az izraeli arabok különböző csoportjait, a Gázai övezet és Ciszjordánia területén élő palesztinokat, és mint homogén csoportot egyszerűen palesztinnak nevezi, ez segíti az ő narratíváját, de nem segíti az olvasókat a helyzet tényleges megértésében.
Bede kiegyensúlyozatlanul tájékoztat, amikor a telepesek által elkövetett terrorakciókról ír, de nem említi a zsidók ellen elkövetett merényleteket.
A zsidók szemében meglátja a szálkát, a palesztinokéban a gerendát pedig nem.
Valóban létezik zsidó terror, a Sin Bétnek, az állambiztonsági szervnek külön ügyosztálya figyeli a lehetséges elkövetőit, de ezek eltörpülnek a zsidók elleni merényletek gyakorisága és áldozatainak száma mellett. A Palesztin Hatóság ráadásul életjáradékot fizet a sikeres merénylők családjainak.
Bede az izraeli arabokról értekezve valótlant állít, amikor azt mondja, hogy ők nem vásárolhatnak szabadon földet Izraelben. Ezzel szemben az igazság az, hogy ugyanolyan jogok illetik meg őket, mint a zsidókat. Az sem igaz, hogy izraeli arabok nem szolgálhatnak az izraeli hadseregben. Szolgálhatnak, és sokan szolgálnak is.
Izraelben a zsidó fiatalok számára kötelező a sorkatonai szolgálat, az araboknak pedig szabadon választható.
Az izraeli arab társadalom sok szempontból nem homogén csoport. A sokféle csoportba tartozó muzulmán arabok, különböző beduin törzsek, önálló vallású drúzok és keresztény arabok mind részei ennek az összetett társadalomnak. A honvédséghez való viszonyuk is eltérő: vannak, ahol a fiúk generációk óta bevonulnak, és vannak olyan csoportok, ahol ez szinte sosem fordul elő. Bede abban nem téved, hogy azok az izraeli arabok, akik nem mennek katonának, nem kapnak zsoldot és leszerelési támogatást. Így jártak a mi zsidó gyerekeink közül is azok, akik nem szolgáltak a hadseregben, míg azok, akik igen, hozzájutottak ezekhez a juttatásokhoz.
Vagyis aki nem kap, nem azért nem kap ilyen pénzt, mert arab, hanem mert nem volt katona.
Bede egyoldalúan tájékoztat, amikor nem említi az izraeli arabokkal kapcsolatos pozitív diszkriminációt szociális területen, az egyetemi felvételinél vagy a tandíjkedvezménynél. Az izraeli arabok természetesen számos problémától szenvednek: az illegális fegyverek, a családon belüli erőszak, a rájuk telepedő szervezett bűnözés minden hónapban számos ártatlan áldozatot követel. Nem állítom, hogy az izraeli társadalom tökéletes, hogy nincsenek igazságtalanságok, visszaélések vagy rasszizmus. Mindig lehet és kell is jobban csinálni. Izraelben jellemző a Magyarországról mára teljesen kiveszett önkéntes társadalmi munka, jobbító szándékú mozgalmak elvi és gyakorlati megvalósulása. Amíg ezek napi szinten érzékelhetők, semmi sincs veszve.
A társadalom, amelyben Bede él, sem a különböző kultúrájú csoportok együttélése, sem az újonnan érkezők integrálása, sem a jól körülírható csoportokkal szemben elkövetett jogsértések felderítése, sem a szólásszabadság, sem az LMBTQ jogok tekintetében nincs még látótávolságon belül sem Izraelhez képest, ezért meglepő az erős kritikája.
Bede azt írja, hogy a Gázai övezetben zajló harcokról annyit lehet megtudni, amennyit a harcoló felek közölni óhajtanak.
Bede és a 444.hu szerzőinek cikkeiből például közvetlen hozzáférést kapunk a Hamasz terrorszervezet információihoz.
A háború nagy tanulsága, hogy mekkora hatása van a világsajtóra a katari médiabirodalomnak. Ez leginkább azoknak a magyar újságíróknak a tollából lenne érdekes, akik részt vettek már olyan továbbképzésen, szakmai napon vagy konferencián, amelyet Katar és az Európai Unió együttműködésében valósítottak meg.
Az Izrael ellen indított háború okait fejtegetve Bede figyelmét teljesen elkerülték az Ábrahám-egyezmények, amelyeket Trump elnök közreműködésével 2020 augusztusa és decembere között írtak alá az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Szudán, Marokkó és Izrael között. Ez a normalizáció alapjaiban változtatta meg a térség geopolitikáját, és komoly fejfájást okozott Iránnak, a Palesztin Hatóságnak, nem beszélve a Gázai övezetet uraló Hamasz terrorszervezetről, amely az egyezményt közleményében árulásnak nevezte, mondván, az kizárólag a cionista narratívát szolgálja, és minden arab államnak kötelessége fellépni ellene.
Az Ábrahám-egyezményhez való csatlakozási szándékát fejezte ki Omán, Indonézia és Szaúd-Arábia is. 2023 szeptemberében Biden Szaúd-Arábiába látogatott, hogy az ország csatlakozásának konkrét lépéseiről tárgyaljon. A tárgyalásokat a háború kitörése napján elnapolták, a konfliktus lezárásáig. Szaúd-Arábia meghatározó szereplője a Közel-Kelet geopolitikájának, legfőbb ellenfele Irán. Nagy valószínűséggel az Irán által támogatott Hamasz október 7-i támadásának köze lehet ehhez a látogatáshoz is.
A háborúval kapcsolatban Bede azt állítja, hogy Izrael semmilyen célját nem érte el, hiszen sem a túszokat nem hozta haza, sem a Hamaszt nem semmisítette meg.
Ez sem igaz.
Ha Bede Izrael Gázai övezettel határos részén élne, tapasztalná, hogy az elmúlt közel két évtized során rendszeressé vált légiriadók és rakétatámadások gyakorlatilag megszűntek.
A legalább 17 ezer halott fegyveres terrorista, a 4700 megsemmisített terroralagút, valamint a 40 300 sikeresen kilőtt célpont, fegyverraktár, rakétakilövő és terroristabázis ellentmond Bede véleményének.
A Hamasz mint ideológia sosem fog teljesen megszűnni, és egyelőre senki sem akarja átvenni a polgári irányítást, de mint hadsereg, a Hamasz már nem létezik. A sokat emlegetett civil halottak számát pontosan nem ismerhetjük, a Hamasz Gázai Egészségügyi Minisztériuma által megadott 41 000 fős adatokat még a velük rokonszenvező ENSZ sem tudta akkreditálni, ráadásul nem választják szét a civileket a fegyveresektől.
Egy Bedénél is komolyabb városi hadviselés szakértő véleménye szerint a Gázai háború és a civil áldozatok száma is árnyaltabb képet mutat.
Bede a túszokkal kapcsolatban is tévesen állítja, hogy Izrael nem ért el eredményt. Többen már hazatértek, akár túszalkuk, akár katonai akciók révén, bár valóban sokan még mindig fogságban vannak. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa háromszor is felszólította a Hamaszt a túszok feltétel nélküli és azonnali elengedésére, és Izrael számos alkut ajánlott fel.
A Hamasz több mint negyven ilyen ajánlatot söpört le az asztalról.
Érthető, hiszen az összes túsz hazatérése egyben a konfliktus, és Jahja Szinvár uralma végét is jelentené. Bede cikkében egy szót sem ejt a túszokról, akik pedig kulcsfontosságú szereplői a háborúnak, nemcsak egyéni sorsok vagy a társadalmi sokkhatás szempontjából, hanem a háború menetét és módját is erősen befolyásolják.
Már csak a szolidaritás miatt is szóba kerülhettek volna, de valószínűleg nem illenek Bede palesztin áldozati narratívájába.
Ha nem lenne számtalan érintett barátom és ismerősöm, akkor is minden együttérzésem a túszoké és családtagjaiké lenne.
Bede megemlíti a humanitárius katasztrófát, és szélsőséges izraelieket vádol a segélyszállítmányok támadásával. Ez azért butaság, mert bár valóban történt olyan eset, hogy egy segélyszállítmányt izraeliek támadtak meg – például a túszok családjainak is volt ilyen akciója –, de a szállítmányok ezután kivétel nélkül beérkeztek az övezetbe. A Hamasz fegyveresei azonban ezeket lefoglalják, és pénzért adják tovább a rászoruló civileknek.
Mára ez a Hamasz egyik legnagyobb bevételi forrása.
Az izraeli hírszerzés számtalan olyan kommunikációt fogott el, amelyekben a terroristák arról panaszkodtak, hogy megteltek a raktáraik a segélyekkel, miközben a lakosság elnincstelenedett tömegei esetleg éheznek.
Bede több megállapítást is tesz azzal kapcsolatban, hogy Izrael elvesztette a nemzetközi támogatását és a Nyugat türelmét, illetve a diaszpóra zsidóság szimpátiáját. A nemzetközi közvéleménynek valóban van egy jól körülhatárolható, kicsi, de annál hangosabb csoportja, amely eddig is utálta Izraelt, csak békeidőben nem volt apropója. Ez a csoport saját országai kormányaival is hadban áll, mert azok Izraelt támogatják. Akkor most mi a mérvadó?
Az Izraelt támogató nyugati kormányok, vagy az ellenzékük hangos kisebbsége?
Ők szervezik az akadémiai és művészeti bojkottokat is, amelyek nemcsak Izraelnek, hanem az egész világnak is veszteséget jelentenek. Az izraeli civil szervezetek vezetői arról számolnak be, hogy soha nem tapasztaltak ilyen mértékű és hosszan tartó adományozói hozzáállást külföldről érkező magánszemélyektől. A háború ellenére az adományok mellett rengeteg önkéntes is érkezik. Bede szerint Izrael a magyarországi diaszpórát is elvesztette. Ezzel szemben a különböző magyar szervezetek vezetői fokozott és elkötelezett adományozásról, valamint az izraeli programok iránti soha korábban nem tapasztalt tömeges érdeklődésről számolnak be.
A cikkben a társadalom szétesésének baljós előjeleként szerepel egy, a tömegmészárlásban részt vevő palesztin fogoly abúzusának esete, valamint egy másik ciszjordániai eset. Bedével ellentétben engem inkább megnyugtat, ha az ilyen jogsértések napvilágra kerülnek. Nem változtat ezen az a tény sem, hogy az illető jogsértést elszenvedők nem hétköznapi bűnözők, hanem fegyveres terroristák voltak. Bede nem próbálja fenntartani a kiegyensúlyozottság látszatát sem, hiszen egy szót sem ejt a Gázai alagutakban szenvedő civil túszok fogvatartási körülményeiről, akik nem gyilkos terroristák, hanem egy ünnep hajnalán ágyaikból vagy egy zenei fesztiválról elrabolt civilek.
Valószínűleg nem az adatok hiányoztak hozzá, hanem az akarat, hiszen a már kiszabadult túszok beszámolói bőségesen rendelkezésre állnak.
Bedével egy dologban egyetértünk: ha a nyugati ember azzal szembesül, hogy a nemzeti lobogó helyett palesztin zászló lobog, az baljós előjel. A következtetésünk viszont eltérő. Szerintem, ha a zászlólengetők ilyen kevés háttértudással ennyire könnyen befolyásolhatók, mint ahogyan azt ebben a háborúban látjuk, akkor bármikor sorra kerülhetnek más ártatlan csoportok, például a kékszemű biciklisták. Ez azonban nem Izrael problémája, hanem a Nyugaté. A minta és a recept már megvan.
Bede azt mondja, hogy az Izrael-kritika nem feltétlenül antiszemitizmus. Szeretném elhinni neki, de már maga a kifejezés létezése is mintha ezt megcáfolná.
Miért nincs például „Olaszország-kritika”? Vagy „Kuba-, Észak-Korea-kritika”?
Ezeket az országokat is szoktuk kritizálni, csak nem annyit, mint Izraelt. Nem alakult ki rájuk egy önálló kifejezés. Emellett határtalan izgalommal várom Bede kritikáit a valódi fasiszta teokráciákról, katonai diktatúrákról, vagy más, tényleg totalitárius berendezkedésű államokról. Kezdhetné például a Gázai övezet 2005 és 2023 közötti időszakát felölelő fasiszta teokrácia bemutatásával.
Izrael, mint egy nyugati típusú demokrácia, amelyet folyamatosan fenyegetnek, egy különleges figyelem középpontjában áll, de a vele kapcsolatos kritikák gyakran átlépik az egészséges mértéket. Ezt a torzított képet nem segíti az, ha olyan kritikák hangzanak el, amelyek kontextusból kiragadottak, félretájékoztatók vagy egyoldalúak.
Főkép: A palesztin Al-Kudsz Brigádok terrorszervezet egyik tagja cukorkákat osztogat az Izrael elleni halálos Hamász terrortámadás alkalmából a Beddawi „menekülttáborban” a libanoni Tripoliban 2023. október 7-én (b), és Bede Márton, a 444 újságírója (j).
A cikk eredetileg a Neokohnban jelent meg.
Blogger
