Csütörtök van, a munkahét utolsó napja. Noam épp akkor halad el az irodám előtt, amikor a kollégám kinyitja az ajtót, hogy kimenjen. Hangfoszlány ér el a fülemhez, Noam hangja foszlik a folyosón. Volt egy pillanat, amikor hallottam őt beszélni, de mire felfogtam volna, hogy őt hallom, pláne a szavai értelmét, már nem hallottam semmit. Hogy mondják héberül, hogy hangfoszlány? Sehogy. Egyszer majd várat építek a magyar szavakból, amelyeknek nincsen héber megfelelője, aztán bemegyek a várba és felhúzom a felvonóhíd láncát magam mögött, senki ne jöjjön a váram közelébe se. Csak azt engedem be, aki ki tudja találni a jelszót.
Noam, Noam, már megint itt vagy, pedig milyen jó volt nélküled. Megfogalmazódik a tervem, hogy mostantól a megbeszélések helyett emailben leszek vele kapcsolatban, természetesen otthonról, így tervezem. Az ünnepek után fogom neki bedobni a témát by the way, két félrenézés és egy szemezéssel egybekötött mélyértelmű hallgatás között.
Az újévet kiváló formában hozta Izrael, azóta is öt országból lövik folyamatosan vagy kisebb-nagyobb szünetekkel. Mi itt Jeruzsálemben el vagyunk felejtve, ide csak Irán lő, egyelőre félévente, de ez még változni fog.
Dror minden nap böjtöl délután kettőig, háromig is, Jom Kippur tehát az ő napja lenne, az egyetlen nap az évben, amikor más sem reggelizik és ebédel, legalábbis a mi utcánkban. Erre mit ad Isten, Dror megtöri a böjtöt már délelőtt, a szobából kijőve látom, hogy valamit eszik az asztalnál. Úgy nézem a száját, mint Nadav a miénket evés közben, az év minden napján. Mitől olyan éhes ez a gyerek állandóan, mint én Jom Kippurkor?
A Wizzair stílusosan a Kol Nidre után három órával, péntek este kilenc óra húsz perckor küld sms-t arról, hogy törölte a hétfői járatunkat. Ha mástól nem, ettől aztán elmegy az ember életkedve és étvágya a következő 24 órára. De nem az enyém, mert én csak másnap délelőtt veszem majd észre az sms-t a Jom Kippuri kötelező biciklizés után, amit még így szomjasan is vállalok a gyerekek kedvéért. Nem adom meg magam a hosszúnapnak, bár a jeruzsálemi hegymenetek közben a biciklin tekerve érzem, hogy fogy az erőm, hiába, üres a tank. Akkor tehát nem repülünk Budapestre és nem látjuk a szabad világot, hanem maradunk a háborúban a következő két hétben is, amikor se iskola, se óvoda nem lesz, csak a végeérhetetlen ünnep, félünnep majd újra ünnep, a szombatokról nem is beszélve.
Nadav arca elkomorul a konyhában a hír hallatán, aztán szinte azonnal felderül: “Legó van Jeruzsálemben is!” Igaza van. Ez lesz a mottóm mostantól. Csokitortát sütünk a gyerekekkel, nekem is jó lesz a nap végére. Dror előáll a tervvel: ő elutazik nélkülünk, hiszen jár neki a pihenés a magyar nyár után, amikor hosszú napokra magára hagytam a gyerekekkel. Menjél, Dror Isten hírével, még pár nap van hátra a felszállásig, amikor elkezdődik az emberkísérlet, és megtudjuk végre, hogy hány nap után purcanok ki a szukkoti vakációtól gyermekeim apja és életem párja nélkül.
A szívem is üres, gondolom hozzá már az erkélyen a függőágyban fekve. Az elmúlt három évben jó nagy helyet kanyarítottam ki benne fagylaltoskanállal Orennek, Joelnak és Noamnak, ők bejöttek, körülnéztek, aztán menekülőre fogták, pedig a helyük megvolt, meleg és puha. Nem baj, jobb is így. Csak az űr, ez ne lenne, olyan, mint a fülbe lőtt lyuk, rengeteg idő, amíg benő. Hacsak nem jön más, aki beköltözne a szívembe hosszú távra is. Na akkor lesz baj, sokkal nagyobb, mint amit most el tudok képzelni.
Messziről is lehet szeretni valakit, nem kell az állandó jelenlét, vigasztalom magamat, és megint hiába. Maradnak az emlék- és hangfoszlányok, jaj, de szentimentális lettem hirtelen, rosszat tesz nekem Jom Kippur, lehet, hogy Drort követve nekem is el kéne kezdenem enni, de hát még csak délután négy óra van, ami azt jelenti, hogy majdnem három óra van még hátra a böjtből. Mi legyen? Lefekszem az ágyra és elképzelem a temetésemet, ez már egy ilyen nap, mit csináljunk, a vadászgépek adják a zenei aláfestést a fantáziához. Hiába, a háború nem várhat.
Oren, Joel, Noam állnak egymás mellett a síromnál, és nem tudják, hogy a közös múltunkban együtt subleteltek. Társbérlet közös konyhahasználattal, meg lehet szokni, télen nem is kell sokat fűteni, ha a szívkamrát többen befújják. Ha megkönnyezném a saját halálomat, akkor túl tudnék lépni rajtuk, gondolom aztán, de nem jönnek a könnyek, mert nem ittam már lassan egy napja. Biztosan ezért.
Pecsételtessünk be az élet könyvébe, fújom a párnába, talán meghallgatnak föntről, aztán meghallom a panaszos sófár hangját a neilánál, még tíz perc és vége a böjtnek. Kimegyek a konyhába, nyelem a csokitortát és a könnyeimet, édes és sós, sós és édes. Vajon nyitva lesz holnap a legóüzlet?
