“A tölgy-magasnyi fájdalom / önnönmagában megvigasztal”: végre felfogom Nemes Nagy Ágnes verssorának értelmét, ami a gimnáziumban nem ment. Az igazán nagy baj felszámolja magát. Igen ám, csak ki kell tudni várni ép ésszel, de erről nem szól a vers.
Vigasztalódnék lassacskán, de alvás nélkül nincs rá esélyem. A Sleepy-time nevű mackós altatós tea már nem segít, mert a szervezetem hozzászokott a napi adagjához, és többet követel, szelíd jelzés, hogy le kell jönnöm a szerről. De akkor hogyan fogok elaludni? A megoldásig egyelőre átváltok egy másik szerre: a konyhaszekrény meg van pakolva eperízű melatonin-bogyókkal, ez az előnye annak, hogy zizi a gyerek. Csak Rafi észre ne vegye, hogy rájárok a dobozára.
Ez már Amerika, mondom magamnak, miközben a bogyót szopogatom, csak a jet lag nem igazi, mert én okozom magamnak a túldolgozással. Hiába, a gyerekek mellett nem lehet haladni a feladatokkal, ezért meg kell várni az éjjelt, amikor minden elcsendesedik. Éjfél van, a laptopomnál ülök és érzem, hogy álmos vagyok, de azért tovább bámulom az excelt.
Rafi csámcsogását éjfél után is hallom munka közben, rágózva hívja az álmot, ami nem jön, egy család vagyunk. Egy órakor elhatározom, hogy elég lesz mára, elküldöm a dokut magamnak az e-mailemre, csak hogy tutira meglegyen. A telefonom bepittyeg, izgatottan nézem, hogy ki írt, oh, csak én, az e-mail jelzett. Szomorú dolog magammal levelezni, be kell látnom, és azt is, hogy jobb lesz aludni menni. Az álom-ablak is nyitva, az alvástrénerek kedvence, amire praxist lehet építeni az első gyermekes, csecsemőjükkel éjszakázó és kétségbeesett anyukák lehúzásával. Már csak be kéne nézni az ablakon, én mégsem ezt választom, hanem utolsó erőmmel megnyitom a Wordöt. Olvasom a szöveget, ennek a vesszőnek nem itt a helye, mit csináljak, ha mégis ide kívánkozik? Kínzó kérdések ezek, amelyek akkor sem hagynak aludni, amikor végre leteszem a párnára a fejemet.
Drort elvitte az Israir Ausztriába, én meg itt maradtam a poros Jeruzsálemben a kaukázusi postarabló gyerekeimmel. Harmadik napja nincs velünk, amikor pénteken este fél tízkor elszakad a cérna és rákiabálok Nadavra: “kurvaanyád, elég ebből”. Nadav sírni kezd, nem érti, hogy mit mondtam, de nem ez fáj neki, hanem az új hangom, amit nem ismert eddig. Aztán átöleljük egymást, újabb mese jön, “aludj velem”, satöbbi, megreccsen az ágy, amikor felkelek mellőle, de nem ébred fel tőle.
Szombat van, hetedik napja nincs iskola és negyedik napja ovi. “Ma megyünk az oviba?” – kérdezi Nadav reggel, aki teljesen elveszítette az időérzékét, és attól fél, hogy már soha többet nem fog óvodába menni. Mindennap kijárunk, biciklivel vagy autóval, hogy ne záródjon ránk a lakás és a youtube. Ma Herodiont választom úticélnak, háztól házig huszonöt perc, szombat van, nincs forgalom. A hegy lábánál bezárt kapu fogad, átfut a fejemen a gondolat, hogy meg kellett volna néznem a nyitva tartást, aztán kijön a biztonsági ember és kinyitja nekünk a kaput. Fellélegezhetek, nem hiába jöttünk. Megérkeztünk a világ egyik legimpozánsabb temetőjébe, pontosabban egy ember, Heródes, Júdea királya sírjához. Rafi lelkes és azonnal a sírt akarja látni, hiába mondom neki, hogy közelről nem lehet megnézni. Kaptatunk felfelé a hegyen, Nadav elpilled, “Fáj a lábam” – mondja, sírja, kiabálja, így sorban, amíg fel nem emelem őt. Cipelem fel a hegyre a gyerekemet a végeérhetetlen lépcsőkön, gyerekem serpája, ahelyett, hogy leülnék mellé a lépcsőre és vele sírnék.
Sinuar sem sír. A jobb kézfeje nélkül, görbe háttal ül a fotelban, a karfán vértócsa, minden szürke és poros, Sinuar, a szétlőtt ház, a vér. Hersh Goldberg-Polin, a huszonhárom éves gázai túsz tizenegy hónapot élt a gázai alagútrendszerben a jobb kézfeje nélkül, amit október hetedikén veszített el. Sinuarnak talán ha tizenegy perc adatott csonka karral, éppen elég idő, hogy megértse, itt a vége. Belenéz a drón kamerájába, szemez a halállal, bal kezében bot, a drón felé hajítja. Nézem Sinuart és ő néz engem, aki már akkor tudta, hogy ez már a halál, én csak két nappal később, amikor a videót nézem. Kire emlékeztet ez a roncs, aki a fotelban ülve, bénán is forgatja a világot? Megvan, az apukám az, a lebénult apám, aki bár már nem tudott felállni a foteljából, öregen és bénán is annyi erőt sugárzott a lénye, amennyi nekünk, csökött utódjainak soha nem is volt. A tank lövése vet véget a drámának, amiről szombat estére kapunk videót ajándékba a Cahaltól, köszönjük szépen. Életben leszek-e még, amikor vége a drámának, vagy Horatius jön és engem is eltemet?
