Anya, hol lőttek utoljára? – kérdezi Jonatán. Még alig ébredt fel, dörzsöli a szemét, egy új háborús nap virradt ránk. A háromszázhetvenhatodik, vagy valami ilyesmi, bár ki számolja – az egész egy hosszan elhúzódó rémálom, aminek minden napja valahogy új borzalmakat tartogat, egyre csak generálja a fájdalmat és gyűlöletet. Végtelenül. Mintha azon az elátkozott októberi napon megszólalt volna egy hatalmas gong – és máig annak az utózöngését hallanánk, mindenhol, a gerincünkben, végig, az ujjaink hegyéig, a mellkasunkban. Eltompíthatatlanul.
Na de Izrael közepén, ahol mi élünk – én, uram és a három kiskorú magyar-izraeli – szerencsére nem érezzük a háborút a bőrünkön, maximum közvetve, légiriadókon és gyászoló rokonokon keresztül. A helyi parkba ugyanúgy megérkeznek délután négy körül a gyerekek, ugyanúgy lógnak a kötélmászókán, ugyanúgy bujkálnak a bokrok mögött. A különbség legfeljebb az, hogy a park alatt húzódó óvóhely ajtaja most mindig nyitva van. Ha megszólal a sziréna, a népek jó kedélyűen letolonganak a meredek lépcsőn a két földalatti terembe. A gyerekzsivaj ott sem csillapodik, csak koncentrálódik – az ember meg-megfontolja, hogy inkább választja a rakétákat odafent, mint a zsongást odalent, de azt persze nem lehet, kivárjuk a tíz percet, megvárjuk, amíg a földalatti hangzavar visszakapaszkodik a felszínre, és ismét szétoszlik a parkban, a csúszda, a hinta és a susnyás között.
Aztán persze vannak az otthoni légiriadók, amikor az ember épp főz, altat vagy ül a vécén; olyankor az alagsori óvóhely a cél. Jonatán ér oda elsőként, mindig – némi előnnyel indul a többi házbeli gyerekhez képest, neki csak az első emeletről kell lerohannia. Almus a következő, Tomi pedig az óvóhely helyett egyenesen felém rohan, megpróbál felkapaszkodni rám, mintha én magam lennék a megtestesült miklát, felkapom hát és megyünk mi is, bármi is legyen rajtam – a reggeli-éjszakai szirénák esetén hálóingben, pizsamában. Amúgy naturálisan, alszik a széken a melltartó, szunnyadozik a szakadás, álmában csönget egy kicsit, anya pedig lobogva rohan a miklátba, és várja, hogy megérkezzenek a szomszédok is, hasonlóan alulöltözve, méjkáptalanul, dicstelenül.
Ha az ember különösen szerencsés, akkor a szomszédokat szorosan követve befut a szomszédos zsinagógából a minjen is. Szukot alatt egész erdővel vonulnak be – tizenöt táleszes férfi a lulávjaikkal, éppen lóbáltak, amikor a Hezbollah közbelépett, úgyhogy ott állunk-ülünk, mint valami összizraeli tabló: a spagettipántos, pizsamás hölgyek, a hangos gyerekek és egy egész zsinagóga. Hűvös halomban várjuk, hogy vége legyen.
A légiriadónak, a robbanásoknak, a halottaknak, a háborúnak.
Várjuk, hogy valaki egy varázslatos érintéssel elhallgattassa végre azt a hatalmas, égi gongot.
Újságíró
