Szerda este vacsorára voltunk hivatalosak Tel-Avivba. Otthoni önkéntesek, itteni magyar katonák és még több izraeli magyar. Plusz mi ketten.
Erről a sztoriról egy másik alkalommal írok, mert Tel-Aviv elvitte a show-t.
A város nekem eddig csak a reptér volt, illetve az, amit a levegőből láttam belőle. Onnan pedig minden makettszerűnek tűnt.
A vonatút Tel-Avivba most is ugyanaz volt: az egyik oldalon a hegyek, a másikon a tenger. Van néznivaló bőven – gondoltam én akkor, naivan.
HaShalomban leszálltunk a vonatról (nekem Sashalom, mert az agyam automatikusan azonosságokat keres, ugyebár). Fel a lépcsőn, kicsekkolás a kártyával – eddig minden ismerős volt.
Az állomás elé kilépve jött a csoda. Mint az ovisok a vattacukrosnál, csak ámultunk leesett állal. Én még ekkora felhőkarcolókat életemben nem láttam.
A HaShalom az izraeli Times Square: hatalmas épületek, focipályányi kivetítők, rengeteg ember, folytonos dudálás. Egyrészt imádtam a látványt, másrészt E.-vel azonnal rábólintottunk, hogy sosem fogunk itt élni. Inkább kisvárosi népek vagyunk.
Amikor először megpillantottuk ezt a városrészt, még fényes nappal volt. A vacsora után, visszabuszozva a vonatállomásra, ugyanezt láthattuk kivilágítva. Ha az első benyomás káprázatos volt, akkor mindez este, a fényekkel megbolondítva, sokszorosan az. Majdnem lekéstük az akkor már csak óránként közlekedő vonatot, csak azért, hogy minden szögből láthassuk az épületeket.
Eddig a tengerpart volt a legjobb dolog Izraelben, most az első helyen szoros holtverseny van a beach és Tel-Aviv között.
És a dobogós helyezések valószínűleg tovább bővülnek, ha Jeruzsálemet és a Holt-tengert is meglátogatjuk.
Könyvtáros, novellista, hobbifutó, de varrónőként is kivételes. A kedvesem egy éve alijázott, én májusban költöztem Izraelbe. Amíg várunk a tartózkodási engedélyemre, rengeteg a szabadidőm. Így keletkezett ez a blog.
