Négy újságíró megy a sivatagban, de ez nem vicc. Négyen az Izraelinfo szerzői közül három napot a sivatagban töltöttünk. Azt gondoltuk, jobb lesz, ha együtt meséljük el, egymás szavába vágva…
🌵 Néhány napos csendre és megtisztulásra vágyom a zajos, koszos háborútól, de nem akarok egyedül menni, ezért „internet- és civilizációmentes túra” címen meghirdetem szűk baráti körömben.
🐫 A vasútállomás peronján egy néni ült mellettem, akit már a jaffói buszról ismertem. Nem tudta, hol kell leszállni. Segítettem neki. Most itt ültünk egymás mellett: én a sivatagba indulok, ő az unokájához Prágába. Két pici etióp katonalány sétál el előttünk; 35 kilósak lehetnek, ők is és a hátizsákjaik is, plusz a gépfegyver. Nevetgélnek. Összenézünk a nénivel. „Nincs még egy ilyen hadsereg a világon!” – mondja, de már mindkettőnk szemében ott a könnycsepp, ami csak nőtt-nőtt, ahogy lefutott előttem a lányok lehetséges sorsa. Egyszerre töröltük meg a szemünket, és ez olyan vicces volt, hogy egyszerre nevettük el magunkat. Ő felszállt a reptéri vonatra, én a Beer Seva felé indulóra.
Egy normális izraeli ilyenkor otthon retteg. Mi meg túrázunk majd – „shetah patuah”: nyílt terepen, amire a vaskupola is rálegyint: oda ilyenkor nem megy senki.
🌵 Itt csend és nyugalom van, de ha mégis ránk zuhanna egy rakéta, az gyors és kegyes halál lenne, idegesítő szirénák és bunkerszobák nélkül.
🌞 A lakatlannak tűnő sivatagban – írtuk már, hogy nyílt terep? – többféle zajforrás is van: madarak suhognak és sivítanak, rókák sompolyognak hordákban és magányosan, országjárók tábortűznél beszélgetnek esténként, és hát az Izrael-specifikus október végi alapzaj: szuperszonikus gépek gyakorlatoznak a fejünk felett.
🌵 Minimális az esélye annak, hogy itt elkapjon egy rakéta, de az száz százalékig biztos, hogy otthon bezárkózva, a tévé előtt ülve várni a szirénákat és a robbanásokat maradandó lelki sérüléseket okoz.
🌵 Az első túrát térképpel, de túraösvény nélkül tesszük meg. A domborzat és a napállás alapján tájékozódunk. Elveszve a Júdeai-sivatagban. A második túránál a kocsiban felejtem a túrabakancsomat és a szemüvegemet. Vak vezet világtalant – szandálban. 350 méteren le, 350 méteres sziklafalon fel. A harmadik túrát mezítláb, bekötött szemmel fogom végigcsinálni? Hol a határ? Van-e határ?
🐫 A parkolóban a természetvédelmi hivatal vert sátrat, hogy informálják a túrázókat. Péter igazi papírtérképpel a kezében magyarázza nekik, hova igyekszünk. Ránk néznek. Erősen lebeszélnek.
– Van elég vizetek?
– Több mint három liter fejenként!
– Oké, jó utat! – De látszik az arcukon, hogy nem tartják jó ötletnek.
🌞 Rengeteg állattal, illetve azok nyomaival találkoztunk, mert mind elhagyta, mint eb a Szaharát. Volt ott minden: sok-sok sivatagi róka, gazella, pocok, szirti borz, hatalmas madarak a fejünk fölött – melyeket messziről néha drónnak véltem, de aztán közelebb megnyugodtam –, és ugye az ember is nyomot hagy olykor, de mi gondosan könnyen bomló papír-seggtörlőket használtunk, még a nedves fajtából is.
Élőben csak a rókák és a borzok örvendeztettek minket; a rókák éjjel a sátor mellett nemcsak felhőtlen örömet okoztak, de a vidáman rohangáló borzocskák a szemközti sziklán egyértelműen derűvel töltötték meg a szívünket.
🐫 Infarktus után (2 évvel) kisámfázott koszorúerekkel, a 30 évvel és 30 kilóval ezelőtti szép emlékű túrák virtusának felhajtóerejével vágtam neki.
Csak attól féltem, amit a doki mondott: „Csináld! Addig, amíg bírod!” De mi van, ha a szurdok alján fogy el minden erőm?
Sűrűn pihentünk. Hiába október, a sivatagi nap kegyetlen. A keskeny árnyéksávokba kucorodtunk, mind a négyen.
🐫 Az utolsó emelkedő – kimászni a szurdokból – olyan volt, mintha egy toronyház oldalán haladnánk fel 8-10 emeletnyit. Minden lépést, kapaszkodót megfontolva, méterenként. A mezei turistáknak vaskampókat vertek a sziklába a legmeredekebb részen. Enélkül lehetetlen lenne feljutni, de így sem könnyű.
A lányok mentek előre. Mikor felértek a teraszra, ahol már érezni lehetett a szelet, ami a sivatag felszínét söpri, megtalálták a boldogító kék jelzésünket. Még mindig felfelé vezetett.
– Ne mondjuk meg a Sanyinak, hogy van még egy hegy!
Ezen utólag jól szórakoztunk. Ott, akkor ez nem volt vicces, az energiáim tényleg a piros vonal alatt jártak.
De továbbmentünk, kijöttünk. Nagyon jó érzés végre tudni, hol a teljesítőképességem határa. 5 és fél óra kemény menet még mindig belefér.
🌵 A sivatag egyszerre vonz és taszít. Üressége és csendje lenyűgöző, tisztaságot és nyugalmat sugall. A végtelen horizont, a mélységek, magasságok, a sziklák és dűnék változó formái, a napfény játékai misztikus szépséget kölcsönöznek az időtlen sivatagnak.
🌴 Egy hegy megy. Indulok utána, holdbéli tájban lépkedünk a szakadékig. Itt a vége, gondolom, de tévedek. Most kezdődik igazán. Belenézek a szurdokba, de nem látom az alját. Ki rajzolta ezt a tájat? Lassan ereszkedünk, tudjuk, hogy ez az út kezdete, de azt nem, hogy mikor vagyunk a közepén és hogyan lesz vége. Visz-e út előre, vagy vissza kell fordulnunk, lemondani a célba érés öröméről, átlépni ugyanazokon a köveken újra, csak visszafelé? Fáradságos út után elérkezni ugyanoda, ahonnan elindultunk.
🌵 A táj kietlensége és zordsága kihívás elé állít. A hőség, a minden irányból fújó szél, a kevés víz, a szakadékok és szurdokok próbára tesznek, arra kényszerítenek, hogy szembenézzek a saját határaimmal, és megtanuljam tisztelni a természet erejét.
🌴 Szembejön a másik hegy. Haladunk tovább lefelé. Mikor járhatott itt utoljára ember? A Nap felér a delelőre, megáll a fecske a levegőben, de nincs árnyéka. A szurdok falához tapadunk, a kő még emlékszik a hideg éjszakára, és a hűvöséből ad nekünk is. Kőre ülök le, kőnek vetem a hátam, és ahogy elindulok, kövek csikorognak a cipőm talpa alatt, egyenletes tempóban, mint a szív lüktetése.
🌵 Éppen ez az ellentét az, ami annyira vonzó. Itt egyszerre érzem a szabadságot és a korlátozottságot, ahol a végtelenség uralkodik, én csupán látogató vagyok.
🌴 Ordítanak ordasok: / Össze ne morzsoljatok! Ránk zárul a szurdok, beszűkül a látóhatár – van-e még előre? Fehér sziklákon csúszkálok ülve, majd hason, rám vetül egy óriás árnyék, betakar és véd a forró napsugártól. Összecsúszik a kint és a bent, hol végződöm én, és hol kezdődik a sivatag? Mi vonz a tájba, ami kivet magából? Ha be is enged, csak azért teszi, hogy próbára tegyen, lássuk, ki vagy. A sivatagban élesek a színek és a körvonalak, elválik a jó a rossztól, a fontos a limlomtól.
🌵 Az érintetlen természet szépsége és kegyetlensége próbára tesz és jutalmaz. Izrael zordsága és szépsége lenyűgöző és félelmetes, kíméletlen és gyönyörű egyszerre. Ez Izrael igazi arca – nem mindenkinek való.
🌴 Én is hegy, te is hegy, nekünk ugyan egyre megy. Lassan kinyílik a tér, fa áll az úttalan út bal oldalán, letelepedünk. A szurdok legmélyén vagyunk, messze még a vége, mégis átjár a megérkezés öröme. Kijelölt turistaúton kaptatunk felfelé a hegyen. Kis idő elteltével válaszúthoz érünk, több út szalad előttünk a tájban, melyik legyen a miénk, a vékony, kacskaringós vagy a célratörő egyenes? A kacskaringós úton indulunk el, ami később kiegyenesedik, és kivisz a mélyből a tetőre, ahol újabb hegyek magasodnak fölénk, de azokat már nem másszuk meg. Boldog vagyok, amikor meglátom a sivatagi táborhelyünket. Hazaértem.
🌵 A sivatag beszél (midbar medaber מִדְבָּר – מְדַבֵּר) hozzánk, ha odafigyelünk, de ha nem, akkor is, csak akkor jobban fáj.
🐫 Kfar Nokdim a sivatag közepén egy pici Tel-Aviv, hippi style butikokkal, büfével, gyerekeket foglalkoztató műhelyekkel, gyönyörűen tisztán tartott WC-kkel, zuhanyzóval, és persze egy karavánnyi tevével és csacsival. A pizza ehető, a sör, a kóla, a szóda hideg. Ivóvizet az üres palackokba estére. Kellemes zsivaj a sivatag csendje után – tökéletes volt a lestrapált brigádunk regenerálására.
🌞 Az izraeli sivatagjáró kiránduló becsületes emberfajta. Ezt sikerült tudományosan bebizonyítani, amikor nyitva felejtettem a kocsit a teljesen őrizetlen, ingyenes – nyílt, lakatlan terep, ugye – táborhelyen, és este, mikor hullafáradtan odaértünk az egész napos hegymászás után, mindent hiánytalanul megtaláltam benne, a hitelkártyámat és készpénzemet is beleértve.
🐫 Megpróbáltunk címet adni a túrának, amikor már Kfar Nokdimban ücsörögtünk, lezuhanyozva és szürcsölve a sörünket, kólánkat:
Szirti borz alom
Kősivatag? Kő’ a francnak!
De persze rögtön tervezni kezdtük a következőt.
🐫 Silló Sándor
🌞 Shiri Zsuzsa
🌵 frankpeti
🌴 Kónya Judit
