„Én vagyok a rettentő, én vagyok a rettentő” – hallom a gyerekszobából Nadavot, akinek beakadt Süsü, mint nekem Noam az irodából. Nadav maga körül forog, rázza a nagy loboncát, amit már le kéne vágnom, de valahogy sosincs rá idő. Aztán kipörög a nappaliba, és rááll a szófán fekve olvasó Rafi hátára, ráül és lovagol rajta, de csak addig, amíg Rafi oldalra fordulva bele nem vágja a könyökét az oldalába, miközben azt kiabálja neki: „Menjél innen!”. Megdobogtatja a szívemet, hogy magyarul szól az öccséhez, ami alig fordul elő, a közös nyelvük a héber.
Dror első estéjét tölti itthon az ausztriai és németországi útja után. Virslit főz, de se ő, se én nem eszünk belőle – a junk food a gyerekeké. Dror először a tejet hagyta el a kávéjából, aztán a cukrot, és lassan egy éve már kávét sem iszik. Azóta nem eszik húst, nem iszik alkoholt, ráadásul koffein- és gluténmentesen él. Mióta az étrendjét rendbe tette, és már nincs mit kihagynia belőle, a ruházatából is mellőz dolgokat, például a tavalyi tél óta mezítláb jár, ha teheti. Két napja Münchenben emiatt hajléktalannak nézték a parkban, ami annyira meghatotta, hogy azonnal, még a padon ülve el kellett mesélnie nekem WhatsApp-üzenetben. Itthonra a filozofikusabb témák maradnak, például a felismerés, hogy nem véletlenül a németek Európa vezető ereje. Dror szerint a gyors mozgásukon is látszik a rátermettségük, szemben a lomha osztrákokkal, Európa gazdag magyarjaival.
„Tahlesz, mikor költözünk?” – kérdezem tőle, miközben a gyerekek az üres virslit eszik, mustár, ketchup és bagett nélkül. Most kevésbé vagyok fogékony a nemzetkarakterológiára, majd a bécsi Centrál kávéház tükrei alatt ülve visszatérünk rá, a koffeinmentes, zabtejes habos cappuccino és az apfelstrudel elfogyasztása után. Osztrák telet képzelek sok szürkével, tiszta várost, villamoscsilingelést, metrót, Volkstheatert, vonatutat az Alpokba, havas sípályát, magas és szőke férfiakat és nőket, szaunát, forralt bort. „Magyarországra bármikor” – hallom Dror hangját. Újra kiderül, hogy más asszociációs tartományban mozgunk, neki Európáról Budapest jut eszébe, nekem viszont nem. Budapest vagy háború? Nehéz választani, nem is tudok hirtelen mit felelni. Szokatlan, hogy Dror még ébren van, pedig már este tíz is elmúlt. Hiába, a szabadság levegője élteti; kíváncsi vagyok, kitart-e a szufla másnapig.
Leülök a géphez pötyögni, Noam levele tizenegy órakor fut be – a következő vasárnapra küld meghívót a meetingjére. Hat napom van kitalálni, hogyan építsem le ezt a kapcsolatot, például elmesélhetném neki, hogy a költözésünk terve annyira lefoglal, hogy nem tudok több órát vállalni, ezért a futó projektje végén kiszállok a bizniszből. Azt, hogy Dror leghamarabb három év múlva tudja elképzelni a költözést, nem kell Noam orrára kötni. Hadd irigyeljen, ha meglát a folyosón – a nőt, aki fél lábbal már Európában van. El is határozom nyomban, hogy ezentúl én is európai levegőbe öltözöm, mint Dror. Kezdésnek például elkezdem kifesteni magamat, mint az európai nők, és magas szárú, barna bőrcsizmába fogok járni, amit a héten meg is veszek magamnak. Ez a tervem.
A sminkeléssel az a bajom, hogy tükörbe kell nézni hozzá, és azt nem szeretek. Csak akkor nézek tükörbe, ha a kontaktlencsémet teszem be – azt se minden nap, csak edzéshez és futáshoz. Felállok az asztal mellől, és fejben kidolgozom az edzéstervet: mostantól minden nap legalább egy percig folyamatosan bámulnom kell magamat a tükörben, de nem öt centiről, ahogyan szoktam, amikor a mutatóujjammal a hajszálvékony, kékes színben játszó lencsét a pupillámra helyezem. Nem, ennél bátrabb leszek mostantól. Dror és a gyerekek már alszanak, nem zavar senki. Odaállok a folyosón lévő tükrös szekrény elé, de hamar észreveszem, hogy a folyosó túl szűk ahhoz, hogy megfelelő távolságról nézzem magamat. Bemegyek a dolgozószobába, az olvasólámpa fényét ráirányítom a tükörre, és megállok vele szemben két lépés távolságra. Két mélyebb árok szeli át az arcom jobb és bal felől, ami két lépésről is látszik, de a por még szerencsére nem ül meg bennük. A kisebb ráncok viszont eltűntek – nini, határozottan előnyömre szolgál, hogy távolabbról veszem szemügyre magamat. Miért csak most jöttem rá erre? Pedig az ismerőseim és barátaim is ebből a távolságból látnak, ezek szerint egyelőre ránctalanul. Heuréka. Nyertem tíz évet, minek ide a smink? Ráérünk arra három év múlva is. Kihúzott szemöldökkel, festett szempillákkal, púderes arccal és zöldeskékre festett szemhéjjal fogom járni a térdig érő, magassarkú csizmámban Bécs utcáit, combközépig érő műszőrme bundában. Majd egyszer, talán.
