Gyászba öltözött a park. Hullanak a fákról a levelek, ősz van, ha izraeli is. Egyelőre még rövid ujjúban és szandálban járunk, de délutánonként már érezzük a tarkónkon a közelgő tél hideg leheletét. Szombat reggel ki-ki a megszokott köreit járja: fehér inges kipások vágnak át a parkon a zsinagóga felé menet; mellettük pizsamás-melegítős fiú sétál kutyával pórázon – őt most látom először itt. A parkban egyvalaki támasztja a napellenzőt tartó oszlopot: Gilad, a haver a dojóból.
Kilenckor írt, hogy az ötéves gyerekével lent vannak a parkban. Ha hívnak, megyek, fél perc alatt elkészülök, Nadav viszont visszavált csigatempóra, ahogy mindig, amikor ki kell menni otthonról – húzatja magát. Kulacs, pogácsa, aszfaltkréta, minden együtt, csak a gyerek szanaszéjjel; most épp lehúzza a cipőjét, amit az előbb vett föl, és a zoknija varrását igazgatja sokadszorra, eredménytelenül, mert mindig beakad neki, szorítja, nyomja, mint engem a határok közé zárt életem. A gyerekeim kiabálására ébredek minden nap, szombaton is, a hét leghosszabb napján, amikor délutánonként füldugóval azért elalszom néha-néha egy órácskára, ha engedik.
„Menjél el otthonról, ha pihenni akarsz” – hallom a fejemben Dror hangját. Igaza van, az otthon bárhol lehet, ahol csönd van és békén hagynak, például a padon a parkban. Itt Jeruzsálemben egyébként is egy nagy család vagyunk, azzal a nem jelentéktelen megszorítással, hogy a gyerekeimet nem más viszi haza az óvodából vagy a hétköznap délutáni afterparty után a parkból, hanem én vagy Dror. Ma viszont szombat van, a hét leghosszabb napja, ami úgy tornyosodik előttem, mint egy megmászatlan hegy. Ha a gyerekem nem húzna vissza, már indulnék rajta felfelé.
„Miért vagy szomorú?” – fordul felém együttérzően Gilad, a padon ülve, és hirtelen nem tudok mit válaszolni neki. Mi a súlyosabb: a nemalvás, a munkahelyi benézett szerelem, az elhúzódva döcögő projekt, a kevés feliratkozó gyerek a matnaszban tartott órámra, az örök elvágyódás a háborúból a békébe, vagy az első katona halála, akit ismertem? Rafi iskolájának harmincéves biztonsági őre esett el Libanonban a héten, öt árva maradt utána. Megérte? Ha Naszrallahot a saját kezével fojtja meg a bunkerban, akkor sem. De ezt csak én gondolom így. Az első halottam ő, a többiekről vagy a hírekből vagy másodkézből tudok: az edzőtárs lemészárolt lánya férjével és három gyerekével, a zsinagógai beszélgetőtárs Jacky Levi családjából öt túsz, akikről csak egy hónap után derült ki, hogy hárman vannak, mert a másik kettőt még október hetedikén megölték. A két gyerek közülük visszajött Gázából, de az apjuk ott van mind a mai napig a föld alatt. Élve vagy halva. És Oren munkatársa, a harminckét éves lány, Aran, akit Kfar Azában öltek meg, és akit csak fényképről ismertem – ő sincs már, csak a példázattá vált története él velünk.
„Nem tudom, de olyan jó ma itt lenni veled” – mondom Giladnak, mert ez a legtöbb, amit mondhatok neki. Hamar elköszönünk, vár otthon a család és a YouTube. Délután szakad az eső Jeruzsálemben, ami nem lenne baj, csakhogy mi Rafival és Nadavval épp a Teddy-stadion lyukas teteje alatt ülünk, amikor lezúdul az ég. Nagy cseppekben hull a combomra az eső a székem feletti résen át, de a gyerekek védve vannak mellettem valamennyire. A Hapoel Jerusalaim játszik, váratlanul egész jól, az eső ellenére vagy épp azért. A félmeztelen dobos mellett álló, a szétázott ingét a feje felett lóbáló fiú adja meg a ritmust a skandáláshoz. A tavalyi szezon óta elfelejtettem volna, hogy ilyen a szurkolás? Most alig bírom az állandó tülkölést és a tömeget, meg a túl sós popcornt, amit Nadavval eszegetünk a lelátón, miközben várjuk a gólt.
Este hattól a Budapesti tavaszra ülünk be Talival a Cinematheque-be. Gábor Miklós a régi, de annyira, hogy ezt a filmjét majd hetven éve forgatta. A nézőtéren ülők is ekkortájt születhettek, vagy még előbb. „At medabberet harbe, at jodaat?” – hallom hátulról, „Hogy te mennyit beszélsz!” Na, a nénik most fognak egymásnak esni, hiszen nem mindenki bírja elviselni, ha smúzolnak mellette a moziban, pedig Izraelben ehhez is hozzá kell szokni, jobb előbb, mint később. „Hátborzongató ez a jelenet” – súgja Tali a fülembe, a légópincébe rohanó embereket nézve a vásznon. Engem is megrendít, ahogy nagyszüleim életének valósága összecsúszik az enyémmel, bár nem feledkezem meg arról a fontos különbségről, hogy engem sajnos nem Darvas Iván fog kikísérni az óvóhelyről orosz katonaruhában, amikor egyszer vége lesz ennek a rémálomnak. „Úgy élünk itt, mint az egérfogóban” – mondja Zoltán, a csinos főhős a filmben, bingó. Minden klappol: a háborúnak vége, bár a happy endbe szomorúság vegyül, hiszen Zoltán szerelmét a Dunába lőtték. Az élet mégis erősebb, mint a halál, sugallja a film, az élet él és élni akar.
Hazafelé a fagyis mellett elhaladva épp átérek az utca túloldalára, amikor nekem ütközik egy nálam másfél fejjel magasabb férfi. „Bocs, nem láttalak” – mondja, és már megy is tovább. A lábamra tapos, de közben ráteszi a kezét a vállamra, egyszerre érzem meg a teste súlyát a cipőm orrán, és a vállamon a keze melegét. Aztán, ahogy megszületik, el is múlik a pillanat, továbbmegyünk, ki-ki a dolgára, hiszen az új hét már elkezdődött a napnyugtával, rohanunk utána.
