Mozognak a felhők az égen, felkel és lemegy a Nap, telnek az évek egymás után. Tavaly óta új évkezdetet is kaptunk a meglévő négy mellé. Az első szeptember 1-je a tanévkezdéssel, a második a zsidó újév nem sokkal később, a harmadik a keresztény újév január 1-jén és a negyedik a fák újéve a tavasz kezdetén. Elvoltunk ezzel a néggyel, aztán tavaly októberben megkaptuk ráadásnak az ötödiket, egy szombati napon, ami reggel fél hétig úgy indult, mint a többi szombat az évben, a tengerpart ígéretével a kellemes meleget sugárzó homokban várat építő gyerekekkel és az úszással a simogatóan lágy hullámokban. Aztán mást hozott az élet, aznaptól, 2023. október 7-e óta új időszámításunk van, amelynek a második évébe léptünk bele egy hónappal ezelőtt. Az elmúlt évnek súlya volt, mi pedig lefogytunk, és mivel az öreg és rugalmatlan bőr nem tartotta a lépést a változással, elmélyültek a ráncaink. Ebben az évben megtanultunk maszkot hordani, ami mögül úgy nézünk ki értelmesen ki a fejünkből, mint régen, de az eszünk, na az már elment régen.
Csütörtök délután az ovi vasajtaja előtt állok és a jobb kezemmel nyúlok felfelé, de hiába teszem az ujjaimat a beléptető számaira, nem jön ki belőlük a kód. Az ujjaim cserben hagynak, vagyis a mozgásos memória nem segíti ki a fej memóriáját, pedig a kódot hetedik éve, Rafi kétéves kora óta pötyögöm be ugyanezen az ajtón. A hét év elszáll a pillanattal, mintha sose lett volna, csak én maradtam itt az égszínkékre festett vasajtó előtt. Szerencse, hogy csúcsidő van és már nyílik is bentről a kapu, ma sem fogja Nadav az oviban tölteni az estét. A kód nem nehéz pedig, jut eszembe később, hiszen benne van a 48-as szám, mint Izraelben csaknem minden bejárati kódban. A magabiztosan rámenősek egyenesen az 1948-as számmal dolgoznak, az óvatosabbak a 48 mellé két random számot választanak.
Pénteken a hűtőnk is elromlik, Dror még aznap megrendeli az újat. Amíg megjön, felfalunk mindent a régiből, minden megy a levesbe, szó szerint. Az új frigó elviszi a teljes egyhavi fizetésemet, ezért eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha nem vennénk újat, végülis a minimalista életmódunk egyenes folytatása lenne a hűtőmentes élet. Dror meg is talál egy cikket a hűtő nélkül élő izraeli családról, na tessék, már nem lehet semmit kitalálni, már minden van, gondolom magamban, biztos olyan férfiak is, mint Dror, aki múlt hét óta csak olyan ruhát vesz föl, ami tiszta pamutból készült. Lefogadom, hogy nem ő az egyetlen az országban, és cikk is megjelent már a témában, csak Dror még nem akadt a nyomára.
Vasárnap reggel megérkezik az ellenszenvesen új és szürke hűtő. Úgy áll a konyhában, mintha minden az övé volna, aztán Dror délután szépen berugdossa a sarokba, tanulja meg, hol a helye. Minimalizmus ide, minimalizmus oda, erőre kapok és bemegyek az organikus boltba a szomszéd utcában, ahol a teljes készletet fel akarom vásárolni, amitől csak az tart vissza, hogy biciklivel vagyok és nem tudnám hova pakolni a szajrét. Még zöldségeket is veszek, aranyáron, mert véletlenül eszembe jut, hogy Rafinak kedden zöldséget kell vinnie a munkába a leveshez, amit a tanárnő fog főzni a gyerekekkel. Csoda ez az izraeli közoktatás. Dror nem érti, miért értetlenkedem, a hadseregbe így is jók lesznek a gyerkőcök, sőt.
Csak ezek a kurva vadászgépek ne lennének, gondolom elalváshoz készülődve este, ma különösen alacsonyan szállnak, valószínűleg ezért olyan hangosak. Dror is hallja őket, mégis úgy csinál, mintha valami mást hallana, jó trükk. „Az ég dörög” – mondja nekem, aki pedig már megértem pár évet itt a pokol kapujában, és tudom, hogy az izraeli ég sem dörög máshogyan, mint a magyar. A Secret Jerusalem Facebook-csoport pánikolós amerikai tagjai jobban tennék, ha Drort kérdeznék a zajról, de ehelyett egymásnak írogatják, hogy Jeruzsálem melyik pontján hallották leszakadni az eget Gilótól a belvároson át Rehaviáig, ötször-hatszor egymás után. Pár perc múlva megtudjuk, hogy a Holt-tengernél kelet felől berepülő három drónt mentek a gépek leszedni, járjanak szerencsével. Csak nem a Knesszet volt a célpont?
Éjjel aztán elalszom a karomat, de ahelyett, hogy megmozdítanám, inkább beleszövöm az álmomba, hogy fáj és meg is műtik. Aztán átúszom a következő álomba, bombák elől ugrom el, úgy tetriszezem a felém repülő tűzgömbökkel, mint a számítógépen gyerekkoromban. Ébredés után jut eszembe, hogy ennél még az is jobb lett volna, ha Prince vagyok álmomban, aki folyton a szúrós kinyiffantós szögeságyakba zuhan, ezért újra és újra előlről kell kezdenie az útját, amelynek végén a szakállas varázsló várja, hogy örök életet adjon neki és ki tudja még mit, már elfelejtettem. Ágyban maradok, hogy lepergessem újra a homlokom előtt a teljes álmot, pedig a melegvizes palackom is kihűlt már.
Aztán valahogy elkezdődik a hétfő is. Munka után Rafival barkokhbázom. „Él?” – kérdezi. „Igen” – válaszolom. „Ember?” „Igen.” „Te mindig erre mész, mama” – mondja Rafi, erre nem is tudok mit mondani, inkább átölelem az okos nagyfiamat, aki meglepődik, és aki nem is tudja, hogy úgy ért engem, ahogy senki más ezen a földkerekségen.
