„Én vagyok a rettentő, én vagyok a rettentő” – hallom a szalonból Nadavot, aki szokott köreit rója a szófa és a polc közötti szőnyegen. Belerúg a nagy pilates-labdába, amely letarolja az egyik széket az étkezőasztal mellől, a három székből így már csak kettő marad állva, a negyedik már korábban elfeküdt égnek rúgott lábakkal, mint egy döglött bogár, eltorlaszolva a bejárati ajtót. A hurrikán felkapta a lakásunkat, mint Dorothyt Kansasban, és letette a Mumpicok országában. Mostantól egy kis mumpic garázdálkodik benne őrizetlenül, aki elől Dror és én behúzódunk a hálószobába, miközben a nagyobbik mumpic az igazak álmát alussza.
„Hol rontottuk el?” – kérdezem Drort, mielőtt bedőlök az ágyba. „Nyugi, felnőnek, utána nem lesz gondunk velük” – feleli, és én elhiszem neki. Dorothy kezét-lábát töri, hogy hazatérhessen, ezért köt új barátságokat és vállalja a rengeteg veszélyt a félelmetes varázslóhoz vezető úton – de sosem értettem, miért akar visszatérni Kansasba? A Süsüt bezzeg értem: a háromfejű sárkányok kitagadják egyfejű testvérüket, aki világgá megy és új, szerető otthonra talál. Nem rendeli alá az életét annak a célnak, hogy hazatérjen, annál fontosabb dolga van: udvari sárkány lesz, aki a királyfival játszik és elkergeti Torzonborz hadseregét. Tiszta és egyszerű mese, amelyben az egyetlen zavaró karakter a Stürmer címlapjáról ollózott Sárkányfűárus, akit gyerekként csíptem, de felnőttként nem szívesen nézem a képét – illetve nézném, ha fent lenne a Süsü a YouTube-on.
Vasárnap reggel olyan hideg van, hogy a biciklin tekerve azt képzelem, sífelvonó visz fel a hegyre, amit meg kell másznom az irodáig. Délutánra belátom, hogy hiba volt biciklivel jönnöm a munkába, mert úgy esik az eső, mint utoljára februárban. Ha hét fokkal hidegebb lenne, hó esne, és leállna a város. Óvatosan gurulok le a hegyről, hogy ne csússzon meg a kerék. A matnaszban várom a fiúkat. Tíz perc múlva öt óra, a tatami lerakása közben abban reménykedem, hogy ma senki sem jön el, és hazamehetek, de öt óra előtt beesik a hat fiú, egyedül vagy a mamájukkal. Nehezebb velük, mint a tizenkét lánnyal szeptemberben, ami természetes is, hiszen tudom, hogy hármas szorzóval kell számolni – azaz hat fiú annyi munkát ad, mint tizennyolc lány. A fiúknak guggolniuk kéne, de ma valamiért nem megy. Gurulni viszont már megtanultak, és szeretik is. A talajgyakorlatokat ímmel-ámmal csinálják: gyertya, híd, kobra, pillangó. A szlalomban sincs hiba, aztán mégis szétesik az óra. Hat gyerek széthullott darabjaiból próbálom összerakni az óra puzzle-jét – sikertelenül. Elengedem a dolgot, és odadobom nekik a gumilabdát, jöhet kidobós és fogócska a végére, mára ennyi jutott.
Este érek haza, a saját gyerekeimhez már nem maradt türelmem, ezért inkább Drorral beszélgetek a konyhában. „A negyvenes éveikre általában lenyugszanak az emberek, te meg folyton ugrálsz” – mondja evés közben. „Nem értelek, már egy fél órája itt ülök veled, és még van egy órám itthon.” „Miért, hova mész?” „Dzsúdóra, elfelejtetted?” „Ah, még ez is.” Fel kéne állnom végre, hogy leszedjem Süsüt és a nagy mumpicot a képernyőről, de nem visz rá a lelkem. Bárcsak lenne még tíz vagy öt percem, amit csöndben magammal tölthetnék. Dror mellett viszont ez is reménytelen, mert megállás nélkül beszél az új munkahelyéről. Nem is hallom, amit mond, mert mára elfogytam, és csak arra tudok gondolni, hogy ahhoz is erőt kell gyűjtenem, hogy lemenjek három emeletet az esti másfél órás edzés előtt.
Hétfő délutánra kitisztul az idő, kényelmesen odaérek az oviba munka után. Ma a Páva jött a fiáért – fiatalos, jó pasi feketében, zselézett ősz hajjal, arany jegygyűrűvel az ujján, ami férfiakon ritka látvány Jeruzsálemben. Néha váltunk pár szót. Ingatlanos a csávó, ezért például az ingatlanpiacról kiválóan lehet vele beszélgetni, csak nem mindig van kedvem. Legutóbb megkérdeztem tőle, mivel magyarázza a Tel-Aviv-i lakásárak stagnálását, illetve növekedését annak fényében, hogy a háború kezdete óta a város Asdóddá változott, ráadásul lövik is időnként. A Páva rám nézett, de nem mondott semmi értékelhetőt – idézem fel magamban a beszélgetést, ezért úgy döntök, ma nem szólítom meg. Egyébként is látványosan elfoglalja magát a telefonjával, és a szép fekete tollait is becsukta mára.
Mielőtt hazamennénk, elgurulunk a Hadar bevásárlóközpontba cipőt venni Nadavnak, mert a réginek lejár a talpa. Segítséget kérek a fiatal eladótól, aki leülteti a gyereket, és a mérőkéhez igazítja a lábát. „Huszonnégyes méret” – mondja. Nadavot odairányítom a polchoz, hogy válasszon. Belefér a lába a cipőbe, de gyanút fogok, az új cipő talpát hozzámérem a régihez – kisebb. Aha, akkor huszonötös kell. Felpróbáljuk, valóban ez a jó méret. Százötven sékellel lettünk szegényebbek, és egy sokszorosan beigazolódott tapasztalattal gazdagabbak: Izraelben ne hallgass senkire, csak magadban bízhatsz.
A járdán gurulunk hazafelé. Már megint olyan hirtelen sötétedett be, hogy észre sem vettük. Megállok a zebránál, és nézem az előttem balra kanyarodó autókban ülőket, amíg zöldre vált a gyalogosok lámpája. „Én vagyok a rettentő” – szólok hátra Nadavnak induláskor, akinek egyre jobban érzem a súlyát a biciklin. „Én vagyok a rettentő” – válaszolja. Jó team vagyunk mi ketten, nem félünk semmitől – se autótól, se embertől, se a sötéttől. Még az építkezés után visszamaradt és a járdára döntött homoktól sem, amin tempósan vágunk keresztül. Hazaérünk, kicsatolom Nadavot a gyerekülésből, elindul fölfelé a „házba”, ahogy az otthonát hívja magyarul is, mert héberül nincs szó a hazára.
