„Libanoni étterem??” – kérdezi Rafi meglepetten Ein Hemedben, miközben a humuszos doboz feliratát olvassa. Sugárzó napfényben üljük körül a fapadon a faasztalt a keresztesek idején épült fogadó romjai mellett. Az egyes út autózajától eltekintve csudajó természetközeli élmény lehetne ez a kirándulás, ha nem kellene minden tizedik lépésnél átlépni egy piknikező izraeli családot.
Persze az én családom is izraeli család, ezért fordulhat elő ezen a tavaszi hangulatot árasztó szombat délutánon, hogy mi is izraeli módra kirándulunk: be az autóba, ki az autóból, ötven-száz méter séta a műanyagdobozba csomagolt étellel, aztán jöhet a többórás ücsörgés és a véget nem érő eszegetés. „Libanoni, igen” – válaszolom Rafinak. Abu Gosh legjobb étterméből hoztuk a humuszt a falafellel, pitákkal és savanyú uborkával. Nem baj, ha Rafi nem érti. Én sem értem, miért öljük egymást, ha máshogy is lehetne. Libanoni háború mellé libanoni humusz jár, így kerek az egész, hiába derült ki az elmúlt tizennégy hónapban a görbéről, hogy egyenes.
Múlt héten kitört a tűzszünet, a vadászgépek angyalokká változtak a levegőben. Halk unisono éneküket nem hallom se napközben, se éjszaka, mert elviszi az esténként feltámadó nyugat-kelet irányú szél, ami a tenger felől hozza Jeruzsálembe a telet. Hiszen tavaszi hangulat ide vagy oda, elérkeztünk az év azon időszakához, amikor se a cipőmet, se a kabátomat nem veszem le, amikor délutánonként belépek a lakásba. Néha fűtünk, de minek, anélkül is hideg van állandóan. A melegvizes palackomat megtöltöm Nadavnak, ha kéri alváshoz, aztán éjfélkor, amikor én megyek aludni, elveszem tőle, és újra megtöltöm, mert langyos helyett forrón szeretem.
Szombat este bejelentkezik a tulaj, hogy átjönne a héten megnézni, rendben van-e minden a lakásban. Dror megígéri, hogy addig felmos. A tulajnak nem kell nagy utat megtennie, mert ő a szembeszomszéd a kétlakásos emeletünkön, de csak a ráépítésig, amikor el fogunk költözni. A lakás nagy erkélyt kap, négy szoba helyett öt lesz, az egyik óvóhelyes nyugiszoba, parkolót és liftet is építenek majd, de már nem nekünk. Ki akar öt szobát takarítani? Az Emek Refaimon villamos fog futni, a házak meghíznak és magasabbak lesznek, mintha tinédzserekből hirtelen negyvenes, megállapodott férfiakká változtak volna, akiknek az ára is magasabb a piacon. Live in the moment, élj a mának – mondja az izraeli, miközben öles léptekkel átlép a mából a holnapba. Tegnap nincs.
Nehezen indul a hét. Várom a pénteket, a szombatfogadást és a csöndet. Várom a szombatot, amikor nem kell biciklire szállni, logisztikázni, gyerekeket húzni-vonni, a napokat magunk mögé gyűrni – ki tudja, miért, ha csak nem azért, hogy közelebb legyünk a végéhez.
Érezhetően dekagrammokat vesztek a súlyomból, amikor hétfő délután a Páva rám néz az óvoda udvarán. Vajon miért néz, és engem néz-e, vagy csak elgondolkodott valamin, és a levegőbe bámul a fejem fölött? Régi megfigyelésem, hogy izraelieknél ezt sosem lehet tudni, ezért jobb lecsekkolni, mi történik, mielőtt elvesznénk teljesen a legtöbbször egyoldalúnak bizonyuló nonverbális kommunikáció útvesztőjében.
„Milyen szépen süt a Nap” – mondom neki, miközben arra gondolok, hogy nem reménytelen a small talk, csak gyakorolni kell. „A Napon melegem van, amikor átmegyek az árnyékos részre, fázom” – válaszolja. Na, most megfogott, mit lehet erre mondani? Legjobb, ha rámosolygok, abból nem lehet baj. Értékelem én a viccet, még ha rossz is. A szemkontaktus megvolt, innen lehetne folytatni, de mivel? Körbenézek reménytelenül, hátha adódik valami megfogható dolog, amivel fenn tudnám tartani a társalgást. A nagy és a kis páva épp Rafival és Nadavval egyidős, és ma délután elég jól összekattant a négy gyerek, futnak egymás után a kanyargós útjaikon. A Pávával nem kattanunk össze, egyedül én kattogok a napon állva. „Legközelebb beszéljük meg előre, olyan szépen elvannak együtt.” „Szívesen.” Telefonnézegetés, fej fölött elnézés. „Indulunk!” – kiabálja a levegőbe. A gyerekei mennek utána.
Szerdán az irodában a radiátor mellett melegszem, és nem jut eszembe a lámpa szó magyarul. Aztán az sem, hogy miért keresem. Tanácstalanul ránézek az asztalomon álló olvasólámpára, és megképződik a fejemben a szó. Akkor talán még sincs minden veszve. A múltkor a lepedő nem jutott eszembe, Rafi segített ki. Szültem két gyereket, hogy legyen kivel beszélnem az anyanyelvemen, közben viszont elfelejtek magyarul, kikopnak a szavak a memóriámból, mint a régi farmer. Csak az ízek maradnak és a fény, a színek, no meg az érintés, mert ahhoz nem kellenek szavak.