Mióta tél van, nem locsolom a virágokat az erkélyen, pedig nem is esik az eső. Hideg van, ezért nem fekszem már délutánonként a függőágyban, és csak azért megyek ki néha-néha az erkélyre, hogy felemeljem a földről a szárítókötélről leesett és a felmosórongyok közé keveredett zoknikat. Szombaton veszem észre, hogy elszáradt a bazsarózsára hasonlító kis fehér virágom. Meglocsolom, hiszen még meggondolhatja magát és újra virágba borulhat tavasszal. A rózsaszín muskátli-mama még nyáron elhervadt, de a száráról letépett és átültetett gyereke egy másik cserépben él és virul.
Vasárnap az ovi felé biciklizem, amikor az útépítő munkások átterelnek a szemközti járdára. Tekerés közben körülnézve olyan érzésem van, mintha először járnék itt. Tényleg ilyen sokat jelentene a megszokás? A járt út a biztos, de ha elhagyom, kinyílik egy új, izgalmas világ: a túloldalról nézve minden más, a házak, a fák, az úthibák és a délutáni sétája közben megálló és a botjára támaszkodó idős férfi, akit csak azért veszek észre, mert átjöttem odaátról ideátra.
„Five signs you are carrying unprocessed trauma”. Az algoritmus a héten szintet lépett és a menopauzáról és az ADHD-ról szóló videók helyett pszichológiai okosságokról szóló videókkal bombáz a Facebookon. Dror több éve átállította a telefonom kijelzőjét fekete-fehérre, elsősorban azért, hogy Rafi ne tapadjon rá a kelleténél hosszabb időre, másodsorban pedig azért, hogy a valóságot lássam szép színesnek és ne a telefonom laboratóriumban kikísérletezett mesterséges színeiről higgyem, hogy ilyen a világ. De hiába olyan a telefonom, mint a sakktábla, mégis ráragadok a kijelzőjére időnként, valószínűleg a feldolgozatlan traumámnak, a menopauzának és az ADHD-nek köszönhetően egyszerre.
„Tudom, miért tetszik neked ez a faszi. Mert annyira izraeli” – Drornak már megint igaza van. És azért, mert fekete-fehér, teszem hozzá magamban. Nem tudom, mit gondoljak a férjemről és a veleszületett nagyvonalúságáról, arról, hogy már megint előre lejátssza az életemet, amit én félelemből el sem merek kezdeni élni. „Rádtette a kezét? Na és akkor mi van. De miért mondod el nekem? A szerető definíciója az, hogy titkos”. „Akkor kinek mondjam el?” – kérdezem tőle zavartan. Dror kérdéssel válaszol, hiszen izraeli: „Mit akarsz tőle?”. Egy pillanatra elgondolkodom, mintha volna akaratom és azt is tudnám, hogy mit akar. „Nem tudom” – válaszolom neki, mert ez az igazság.
Az irodában ülök hétfő délután, amikor pittyen a telefonom. A Páva küldött üzenetet a messengeren, „Hi” – írja, egy he és egy jud, utána sokáig semmi, mi van ilyenkor, válaszolnom kellene? Aztán megkönnyebbülve látom, hogy a messenger három pöttye elkezd ugrálni, azaz a Páva folytatja az írást. Nem tudom levenni a szememet a kijelzőmön szürkén hullámzó pöttyökről, hipnotizál. Pitty. „Találkozzunk a héten?” Van ritmusa a pasinak, nem mondom, én viszont már öreg vagyok ehhez. Vagy mégsem? A gyomrom átveszi a hullámzás ütemét a pöttyöktől, mert azok abbahagyták az ugrálást, a Páva kivár. „Holnap tanítok délután” – írom neki, levegővétel, „Találkozzunk máskor”. Újabb levegővétel, majd ránézek a kijelzőre, tényleg én írtam le a második mondatot?
Hogy attól ingatlanközvetítő az ingatlanközvetítő, hogy sok lakáshoz kulcsa van, az újépítésű tízemeletes lépcsőház liftjében értem meg két nappal később. A Páva a címet és a kapukódot WhatsApp-üzenetben küldte el, nyilván előre megírt üzenet a potenciális vevőknek. Még jó, hogy nem küldött képeket a lakásról.
Hátat fordítok a tükörnek a liftben, előveszem és lenémítom a telefonomat. Dror tudja, hogy kihez indultam. Este jövök, mondtam neki, ennél többet nem is kérne tőlem.
A Páva nyit ajtót. Nem nézek rá, amikor belépek mellette a lakásba, talán azért, hogy időt nyerjek, mielőtt fordul a kocka – gondolom később. Először a festékszagot érzem meg, csak utána veszem észre, hogy nyitva van az ablak. Az óriási nappaliban álló szófa mellé már leterítették a szőnyeget. Megérzem, hogy a Páva rámnéz, ezért odafordítom a fejemet, ahova odaképzelem őt, de a szemem még nem követi a fejem mozdulatát, mert a pillantásom odaragadt az ablakhoz. Ha van út innen kifelé, arra visz. A Páva hozzám lép és magához húz. Összegyűrődik az idő és a tér, kicsúszik alólam a padló, hiába tart a karjaiban, szédülni kezdek, ezért inkább leülök a szőnyegre. A Páva mellém ül, kíváncsiság van a szemében és öröm. Minden néma, csak a szél fütyülését hallom kintről, a tizedik emeleten a szél az úr, ez a madarak világa, nem az embereké. A szőnyegen fekszünk egymás mellett ruhában az üres lakásban, és így is maradunk, amíg ránk borul az este.
„Semmi nem volt” – mesélem otthon késő este, „Megsimogatott, ennyi, fura volt nagyon”. „Gyere aludni” – mondja Dror, sok volt neki a mai nap. Kiesik a kezemből a könyv, nem tudok figyelni a szavakra, nem értem, amit olvasok. Szerelem és halál órája, a három hetes szabadságára hazautazó német katona története a második világháborúban. A Pávára gondolok és az életemre. Mi történik velem? Szerelem vagy halál? Vagy inkább mindkettő egyszerre, összefonódva, mint szerelmesek keze a mozdulatban, amit az egyik kéz indít el és a másik fejez be, amikor már nem tudja senki, melyik kéz kié.
