Az izraeli hadsereg igazi néphadsereg. Mi magunk vagyunk a haderő, mi és a fiaink–lányaink katonáskodunk. Amilyenek mi vagyunk, olyan a sereg is.
Izrael legszebb arcát, a társadalmi szolidaritást a seregben lehet a leginkább látni, például a katonai mosoda hiányában. Az IDF-nek nincs saját mosodája, erre való a családi mosógép.
A jiddise és a mizrachi mamák ebben is egyformák: ugyanolyan lelkesedéssel mossák, mossák a katona gyermek és/vagy férj szennyesét hétvégenként – már azokon a ritka hétvégéken, amikor hazaengedik őket.
Mosómedvéhez méltó buzgalommal szortírozzuk színek szerint a hazatérő katonagyerekek ruháit azokon a bizonyos péntekeken. Aztán pakoljuk a gépbe az adagokat, onnan pedig – télvíz idején – a szárítógépbe. A szombat este a hajtogatásé, hogy vasárnap reggel tisztán és illatosan térhessen vissza a laktanyába a haderő.
Ráadásul az ágynemű is a családokra vár az IDF-nél. Vaságyakat és matracokat szerencsére biztosítanak, de azon túl mindent mi adunk: takarókat, párnákat és szép huzatokat. Ezért látni a hazatérő katonáknál úton-útfélen hatalmas hátizsákokat, és ezért indulnak sok-sok kilós pakkal vissza vasárnap reggelenként.
Az étkezést sem csak a mellesleg nagy marokkal beszedett adókból fedezik. A gyerekek-férjek gondosan dobozokba pakolt hazai ételszállítmányokkal indulnak útnak, az eltávozásról hozott ételeket eszegetik még napokig, és csak a dobozok kiürülése után fanyalodnak a konyhák tömegellátmányára.
Van, akinek még ez sem elég, ők még többet próbálnak segíteni, hogy jobban érezzék magukat katonáink a seregben. „Én minden csütörtöki szabadnapomon főzök a katonáknak, már több mint egy éve” – meséli Yvonne Modiinből. „Reggel bevásárolok, aztán megfőzöm a nagy adag finom házi kosztot. Péntek reggel gondosan dobozokba csomagolva átviszem az ételeket a modiini főző anyák parancsnokságára, onnan más önkéntes nők átveszik, szortírozzák, és megszervezik az étel elszállítását a frontra, Gázába és a libanoni, szíriai határhoz. Így azok is finomat ehetnek szombaton, akik a frontokról nem jutnak haza a családjukhoz” – mutatja be heti „szabadnapját”.
„Vannak bőven cöliákiás katonák is” – meséli Kati Modiinból. „Én hónapokig gluténmentes adagokat készítettem a laktanyákban rekedt katonáknak. Még Gázába is küldtünk finomságokat a gluténérzékenyeknek. A hadsereg nem mindenütt tudja biztosítani a nekik megfelelő élelmet, ezért vagy otthonról hoznak maguknak, vagy az erre specializálódott önkéntes anyuka-hálózat küldi a laktanyába az ételeket.”
„A fiam egy déli bázison kapott egy ottani édesanyától ennivalót, én pedig egy közeli bázisra vittem egy másik cöliákiás gyereknek a kaját. Így működik ez” – teszi hozzá. Jelszavuk: „From the river to the sea, soldiers will eat gluten-free!”
A katonák felszerelése is családi projekt. A bevonuló gyerekek ugyan kapnak bevásárlási lehetőségeket különféle katona-boltokban, de ez sosem elég. Apuka-anyuka alaposan a pénztárcájába nyúl, hogy legyen elég trikó, tisztálkodószer és meleg zokni, amikor a gyerek elindul védeni a hazát – vagyis minket.
Mi is az a hadsereg? Tulajdonképpen mi magunk vagyunk. Olyan a hadsereg, amilyenek mi vagyunk: egymást segítők, szolidárisak, az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elvén működők. Bárcsak más szinteken is – nemcsak az egyének, a hétköznapi emberek szintjén – ilyen lenne Izrael…
Újságíró
