„Fáradt vagy?” – kérdezi Noam vasárnap délelőtt az irodában. Úgy áll az asztalom előtt, mintha mondani akarna valamit, de nem beszél. Fölemelem a fejemet, és egyenesen az érdeklődést kifejező, kialvatlan szemébe nézek, mielőtt válaszolnék. „Igen.” Noam már réges-rég észrevette, hogy a kékeslila karikák beleégtek a szemem alatti gödörbe, és úgy járok-kelek, mint az alvajáró, csak a karjaimat nem nyújtom ki egyenesen magam elé. Csodákat tenne egy húszperces szieszta, de az iroda svájci tervezői nem az izraeli taposómalomban őrlődő, háborún edzett dolgozók igényeire szabták a házat. Se puff, se nyugiszoba. Felállok a gurulós székről, fogom a bögrémet, kimegyek a folyosóra, és elindulok a konyha felé. Bocs, Noam, ma sem vallok neked szerelmet, azt a beszélgetést inkább elhalasztom a nyugdíjas éveinkre.
Ködfelhő ereszkedett a szemhatárra, ködlámpám viszont nincs, Izraelben nem alapfelszerelés. Lehet, hogy már Magyarországon sem? A piros Polski Fiatunkon még volt, igaz, ennek már negyven éve. Mintha azóta eltűnt volna a magyar utakról is a sárgás fény, ami beszínezte a ködöt, és elhitette a sofőrrel, hogy a sárga szmötyin keresztül jobban lát. Az én ködöm tejfehér, nem látok benne se előre, se hátra, és engem sem lát senki Noamon kívül. Ezen a ködön csak egy-egy erősebb fénypászma törhetne át, de az irodában nincs ilyen, így hát folytatnom kell a téblábolást a matt irodabútorok között.
A Nap fölkel és lenyugszik, a Föld forog tovább, de nélkülem. Miért nem veszi észre senki, hogy csak a testem ül a gép előtt az irodában, csak a szám beszél, ha valaki hozzám fordul és kérdez valamit, amire muszáj válaszolnom, csak a kezem szorítja a telefont a fülemhez a folyosón, csak a fülem tartja meg a fülhallgatót, hogy a munkahelyi Zoomon halljam a kollégákat, és beszélni is tudjak, ha megszólítanak, csak a karom löki meg a vasajtót a kolléganő előtt, hogy be tudjon lépni kényelmesen az ebédlőbe, és csak az ujjam nyomja meg a gombot a liftben, amikor Ejjal, a nagyhasú logisztikai főnök széles mosollyal bemondja, hogy a mínusz harmadikra megy. Nem veszik észre, hogy én máshol vagyok eközben, fönt a tizediken, a lakásban, amin átfúj a szél, még sincs benne hideg. Ott, ahol sosem lesz közös otthonom azzal az emberrel, aki csak az élettől ellopott órákban lehet velem.
„Te vagy a második izraeli férfi, aki nem fél tőlem. Az első a férjem” – írom a Pávának délután a Messengeren a pár soros üzenetére válaszul. „Nem vagy félelmetes egyáltalán” – olvasom negyed órával később, majd: „Jó lenne több időt veled tölteni.” Aztán leül lassan a beszélgetés. Az élet nem vár, menni kell haza a gyerekekhez és a feleséghez, gondolom, vagy talán a munka sok. Végül is nem könnyű az ingatlanos élete, amikor a tűzszünet után újraindul a biznisz. Belátom, hogy a Pávának van mivel töltenie a napját. És valójában nekem is. Aki mást is szeret a férjén vagy a feleségén kívül, az tanuljon meg várni és szenvedni. Hosszan vajúdva szülje meg saját magát egy másik életre, azzá a másik emberré, akivé az új szerelme mellett válik majd idővel. És ezzel együtt maradjon meg a réginek is a férje vagy a felesége oldalán. Ki ne bolondulna ebbe bele?
Kedden Rafival biciklizem a könyvtárba valami Percy Jackson miatt, mert kell az új olvasmány a Harry Potterek után. Kivág a sorból egy mazdás, hogy elérje a zöldet: harmadik sávot nyit saját magának a kétirányú forgalomban, a sorban álló autók között egy középsőt. „Szül a felesége” – kiáltok oda Rafinak, ahogyan én hallottam apámtól mindig, ha agresszív autóst látott Budapesten. „Tényleg?” – kérdezi Rafi, amikor megállunk mi is a járdán a lámpánál. „Nem tuti, de lehet, azért siet” – válaszolom neki. Mennyi szülő nő van a városban, ahol élek! Végül is az utakon szerzett biciklis tapasztalat nem mond ellent a népesedési mutatónak: az izraeli lányok előbb vagy utóbb anyákká érnek, ki-ki a maga ritmusában. Csak a férfiak nem bírnak várni, muszáj átmenniük a zöldön, még mielőtt újra pirosra vált előttük a közlekedési lámpa.
„A Télapót lelőtték Gázában” – írja Gilad a WhatsAppon, amikor a szokásos adventi vásárról kérdezem, amit németországi önkéntesek szerveznek minden évben a német evangélikusok körfolyosós, háromszintes épületében az Óvárosban. „Ne már! Idén nem lesz vásár?” – kérdezem feleslegesen. Tavaly Rafi örült a német Télapóval való találkozásnak, hiába nem értette egy szavát sem, Nadav viszont megijedt tőle, és csak akkor hagyta abba a sírást, amikor ő is kapott csokoládét.
A csokiöntetes waffel, a mézeskalács, a forralt bor és az udvaron főzött lencseleves tehát a múlté. Véget ért az esztendő és vele vége lett valaminek, amiről azt hittük, hogy mindig lesz. Elkényelmesedtünk a békében és elhittük, hogy Izraelbe is minden évben eljöhet a Télapó. Aztán egy szép napon kiderült, hogy álmodtuk az egészet: száncsengő, hűs szellő, zöld erdő – mind illúzió volt, csak mi hittük róla, hogy igazi.
Talán egyszer, nagy sokára az új életünkről is kiderül majd, hogy csak álom volt. Akkor hát merre van előre? Van-e átjárás a régi és az új életem között, és ha van, hogyan éljek úgy, hogy mindkettőben otthon lehessek?
