Az írószerbolt kirakatában állt.
Hatéves voltam, és valahányszor a szüleimmel a belvárosban sétáltam, mindig megkértem őket, hogy álljunk meg a bolt előtt. Az államat az üveghez szorítva figyeltem őt, ahogy ő is rám nézett. Piros sapkát viselt, alóla fehér, göndör tincsei kandikáltak ki, és nevetett.
Ez jó nevetés volt, fehér fogait és piros nyelvét is megmutatta, ami olyan piros volt, mint a sapkája. Fehér szakáll és vidám ráncok ékesítették az arcát. Az orra kicsi, az arca rózsás volt. Világoskék kardigánt viselt, amelyen nagy, fehér gombok voltak. A hasa kilátszott, kezeit a nadrágja zsebébe dugta. Meg mertem volna esküdni, hogy bármelyik pillanatban kiléphet az üvegen keresztül hozzám. Úgy hittem, ő az én őrző törpém. Hittem, hogy tudja, hol lakom, és ha bajba kerülnék – bármilyen bajba –, ő jönne és segítene.
És valóban jött.
Éjszakánként, amikor boszorkányokról álmodtam, akik el akartak rabolni, mindig megmentett.
Egy különösen hideg, téli napon ismét az írószerbolt előtt mentünk el. A kirakatablakot vékony jégréteg borította, ami megakadályozta, hogy lássam a barátomat.
Megkértem apámat, hogy álljunk meg egy pillanatra. A homlokomat a fagyos üveghez nyomtam, és leheletemmel kezdtem felolvasztani a jeget, míg az el nem tűnt. És ott állt ő, vidám szemével nézett rám, ahogy mindig.
Apám megkérdezte, szeretném-e, ha megvásárolná nekem a törpét.
Örömömben hangosan ujjongtam.
Még ma is, ha lehunyom a szemem, látom, ahogy apám felemeli a kezét, és megfogja a boltajtó kilincsét. Már az ajtón belépve kellemes meleg ölelt körül minket.
Apám kedves, lágy hangon köszönt, majd közölte az eladóval, hogy megvenné a törpét. Nem igazán értettem, mit mondott a boltos, de üres kézzel hagytuk el a boltot.
Apám elmagyarázta, hogy a törpe nem eladó, dísznek tették ki, és nem lehet eladni. Szelíden megsimogatta az arcom, majd érdes kezével megfogta az enyémet. Szorosan egymás mellett haladtunk tovább, szó nélkül. Az ég szürke volt. Havazni kezdett. Hazamentünk.
Másnap fájó torokkal és gyulladt mandulával ébredtem. Az orvos azt mondta, hogy gyógyulás után ajánlja a manduláim eltávolítását.
A műtét után azt mesélték, igazi hősként viselkedtem. Amikor kivittek a műtőből, apám kint állt és mosolygott. A kezében tartotta a törpémet a kirakatból. Az én őrző törpém úgy mosolygott rám, mint mindig. Megöleltem, és aznap éjjel mellettem aludt.
Másnap ismét apámmal mentem sétálni, és elhaladtunk az írószerbolt előtt. Ezúttal már nem volt okom megállni, hiszen a törpém ott állt az ágyam melletti komódon. Mégis vetettem egy pillantást a kirakatra.
Ahol egykor a törpém állt, a kirakat üvege be volt törve. A lyukat barna kartonnal fedték le.
Apám gyorsította a lépteit, és éreztem, hogy erősebben szorítja a kezem.
Frankpeti fordítása, az eredeti novella a חור במציאות című kötetben jelent meg.
Megvásárolható itt, digitális verzió itt.
Agi Katz Regner izraeli író. Első könyve, a „Csak ne tea” széles olvasóközönséget hódított meg, akik további műveket kértek tőle. Azóta megjelent két újabb kötete.
„Egy fiatal, 61 éves, kezdő író vagyok, aki valóra váltotta gyermekkori álmát, hogy író legyen. Az utam nem volt könnyű, és ennek egyik oka az, hogy a héber nem az anyanyelvem, valamint néhány más nehézség is akadályozott. A romániai Szatmárnémetiben születtem, és amikor hatéves voltam, a nagynénjeim megkérdezték tőlem: ‘Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?’ Én pedig habozás nélkül azt válaszoltam: ‘Író.’ Akkor még nem is tudtam, hogy létezik a héber nyelv. Mielőtt 20 évesen Izraelbe érkeztem volna, megpróbáltam még Romániában tanulni a nyelvet, de könnyekkel a szememben mondtam, hogy ezt a nyelvet soha nem fogom megtanulni. És lám, most mégis éppen héberül írtam egy könyvet. Számomra ez azt jelenti, hogy legyőztem a lehetetlent.”
