Szombat reggel a sebesre harapott számat nyalogatom a gáztűzhely mellett állva. Tegnap haraptam bele a saját számba, ahelyett hogy a máséba haraptam volna. Közben a Pikud ha-oref applikációjából próbálom kibogarászni palacsintasütés közben a mai szirénák pontos helyét és időpontját, hiszen a Jemenből érkezett, az űrt is megjárt, és az amerikai hadsereg légelhárító rakétájával összepuszizkodva darabjaira hulló rakéta miatt éjjel a Jeruzsálem környéki települések lakóit is riasztották. Az applikáció Dél-Jeruzsálemet is felsorolja Bet Semes, Sores és Cur Hadassza mellett. Talán ez magyarázza a kinti csöndet, ami még a szombaton szokásosnál is nagyobbat szól ezen a most már inkább délelőttbe hajló reggeli órán – gondolom, miközben megfordítom a palacsintát, nehogy odaégjen. Nem szeretem az applikáció elnagyolt hozzáállását. Én is Dél-Jeruzsálemben élek, mégsem volt nálunk sziréna. Tali üzenetéből értem meg később, hogy Talpiotban és Arnonában is volt riasztás, azaz pár utcán múlt, hogy nekünk nem kellett kiugranunk az ágyból. A Pikud ha-oref angol nevét is rühellem: Home front command. Az én otthonom márpedig nem front.
Bár még lehet az. A múlt héten a járdára parkoló markoló látványa nem hagy kétséget: a szemközti két háromemeletes panel ledózerolása most már rövid időn belül megkezdődik. A mi házunk tervezett emeletráépítésétől tartottunk eddig, miközben a szemközti házak helyén két, összesen ötven lakásos társasház építését beharangozó színes tábláról nem vettünk tudomást. A dörzsölt jeruzsálemiek láttak már olyat, hogy a kitett tábla pár év múlva se szó se beszéd eltűnt. Drorral ezért mi is abban bíztunk, hogy a tábla csak addig lesz kint, amíg a városházán valaki jobb belátásra nem tér. Mi értelme van két háromszintes ház helyett két hétszinteset építeni úszómedencével? A bal oldali házból már kiköltöztek a lakók, a jobb oldaliban még laknak, mintha a munkagép csak megpihent volna itt a szomszédban egy kicsit. Milyen lehet reggelente a szemközti ház üresen tátongó lakásaiba benézni? Ennél már csak a házrombolás után felszálló port lesz nehezebb belélegezni.
„Költözünk?” – kérdezem Drort a harmadik palacsinta után, amit én cukor nélkül és fahéjjal eszem, Rafi és Dror lekvárral, Nadav üresen. Lehet, hogy hanukkára fánkot kellett volna sütnöm, de ahhoz nem passzol a fahéj. „Azért lakunk bérelt lakásban, hogy könnyen mozduljunk, ha kell” – mondja Dror. „És most kell?” – kérdezem. „Három szintes mélygarázst építenek, fél év légkalapács. Szerinted?”. Másnap a láncfűrész nekiugrik a fáknak, hétfőre már a kerítés sincsen meg, amin a tábla volt. Estefelé a saras földet taposva nézek be az elhagyott otthonokba és konyhákba.
„Meddig lehet így élni?” – kérdezem a Pávától az ágyban kedd délután a munkahelyemtől kölcsönvett órában a fizetett szállodai szobában. Bal keze a fejem alatt, jobb kezével átkarol. Beszívom a levegőt, amit kifúj, és közben a kezem elindul a mellbimbója és a köldöke felé. Nem válaszol. A szavak helyett a sóhajok beszélnek, a nyelve a számban, sokáig. A Páva nem siet sehová. Átfordít, a tarkómat nyalja és a nyakamat simogatja, ez az a pont, ahonnan nincsen tovább. Megszűnik az előbb és a később, a tegnap és a holnapután, csak a most tart örökké. Nem kérek tőle semmit, mégis mindent megkapok tőle, amire vágyom, és adnom is szabad, amennyit szeretnék. A Páva úgy ad, ahogyan senki más, akit ismertem eddig, és nem kér érte semmit. Nem úgy, mint mindenki más, akivel eddig összehozott a sors.
A Páva másé, nem az enyém, de még nem tudja, hogy én az övé vagyok. Vagy talán tudja, ezért tart tőlem és megőrzi a távolságot közöttünk a rémületes, beteljesedés ígéretét hordozó közelség ellenére is. „Mikor lesz neked is jó?” – kérdezem tőle, mielőtt elválunk. „Nekem mindig jó veled” – válaszolja és megengedi, hogy a liftben átöleljem még egyszer, utoljára. A rám ragadt illatát viszem haza a pulcsimon és a pólómon, amit a biciklin tekerve sem szed le rólam a menetszél, majd csak a mosógép másnap reggel.
Kimosom és eltüntetem a Pávát az életemből ahelyett, hogy lefeküdnék az ágyba és nem kelnék fel soha többé. Nem tudom, hogy mikor foghatom meg a combját újra, csigalassúsággal múlnak a hétköznapok az érintése nélkül. Amikor meglátom az óvoda udvarán egyszer-egyszer, olyan, mintha véletlenül két ismeretlen venné észre egymást, de nem volna egymáshoz közük. A szemébe nézek messziről, visszanéz, majd elfordul tőlem. Két vagy három hét, ennyi idő kell neki ahhoz, hogy újra látni akarjon, engem, a lélegző nőt, akinek a szíve vért pumpál az erein keresztül a végtagjaiba. Húsz nap nem a világ, gondolhatja, addig is szeretettel gondol rám, és átölel képzeletben elalvás előtt. Rólam álmodik, ha álmodik, és beéri ennyivel.
„Mama, menjünk már haza” – kéri sokadszorra Nadav másnap, a délutáni szokásos óvodai hancúrozás után az udvaron. Végre meghallom, amit mond, felteszem a biciklire, indulunk haza. Délután fél öt van, kevéssel napnyugta előtt, mindjárt beesteledik. Be lehet húzni a strigulát, eltelt egy újabb nap anélkül, hogy valami megváltozhatatlan történt volna, élhetjük tovább az életünket, ahogyan eddig tettük. Mi lesz veled, ország? Meddig tart még a háború? Eljön majd az a pont, ahonnan az ország nem zuhan többé, hanem ő maga válik szakadékká.
